Ingrid Zinnel

Egy nagyon megható történetet olvashatunk Hellinger könyvében, amelynek címe A forrás nem kérdezi, merre visz az út; arról szólt, milyen kevés teret igényel valaki, aki egy elhunythoz kötődik. Egy doktornő meséli el, hogy utolsóként született gyermekei egypetéjű ikrek voltak, és az egyik fiú a terhesség 6. hónapjában meghalt: „A férjem és én láttuk az ultrahangon, hogy a haldokló gyermek szívhangjai egyre gyengébbek. Az első gyermek karjaiba vette ikertestvérét és nem engedte el, amíg meg nem halt. Azután visszahúzódott a másik oldalra. Mivel nagyon sokáig nagyon nyugodt volt, alig éreztem a gyermek mozgását. Lehetett ugyan látni, hogy él és egészséges, de nem mozdult hónapokon át és nem is nőt tovább, úgyhogy azt hittük, nem fog egészségesen világra jönni, mert a súlya is nagyon kicsi volt. Ezután a terhesség nagyon hosszan, a kiszámított időponthoz képest 4 hetet elnyúlt, és az utolsó hetekben kezdett hízni, míg el nem érte a normál születési súlyt. Az életben maradt gyermek sohasem lépett be abba a térbe, ahol korábban a testvére volt. Ezt lehetett látni, mert a terhesség olyan előrehaladott volt. A pocakom egyszerűen az egyik oldalra lógott, mert az életben maradt gyermek, nem foglalta el azt a helyet, amit a testvére foglalt el korábban.”

Hol áll az megírva, hogy nem lehetek más, mint a szüleim? A fejlődés sokszor pontosan ezt követeli meg tőlünk, emberektől. Sok dolog, ami a család történetében ismétlődik, boldogtalanságot hoz. Fontos, hogy jöjjön valaki, aki elvágja a szálat, és legyen bátorsága újat kezdeni.