Illés Endre magyar

Furcsa társ a magány. Amink van, megoszthatatlanná válik. Amink hiányzik, kétszeresen hiányzik. A víz fölé hajolva tükörképünkben pirosabb és élőbb a vér, mint mibennünk, ha magányosak vagyunk.

22. oldal

A férfi egy jázminágat tört. A lánynak adta.
Megint Szávitri kezdte:
– Amikor kislány voltam, egyszer azt álmodtam, hogy valaki nekem adta a holdat. Aztán felébredtem, és nem volt többé semmim. Mert minden kevés volt, ha arra az álombéli holdra gondoltam.

48. oldal

…úgy ölelem őt hogy vele ölelem a virágzó fákat, a meleg fűszálakat, a kigyulladó csillagokat! És mindent, ami az emberé! Amiért újjászülettem! Mert a szerelem az embert rabságból szabadítja ki. Önmagából! Milyen rettenetes az, ha az egész világ olyan kicsire zsugorodik, amilyen kicsi az ember. És a szerelem éppen ezt tépi fel, ezt a börtönt! Amíg egyedül vagyunk, addig csak álmodjuk a világot. De a világ szebb, mint az álom. A világban mindennek súlya van, az örömnek tüskéje is, a boldogsághoz mindennap meredek út vezet. És ez a súlyos világ szebb, mint a súlytalan álomképek.
Még mindig az isten szemét nézte.
– És ezt vetted el tőlem, Jáma! Letéptél a világról. Nemcsak Szatjavánt vetted el, de a többi embert is. Nemcsak az örömöt ragadtad el, de azt a fűszálat is, azt a felhőt is, minden kicsit és nagyot, ami örömöt okozott. A világ megint árnyékvilág lett. És elvetted végül azt a gyümölcsöt is, amit neki téptem. Azt a kérdést, amit csak neki tartogattam, és amire csak ő tudott felelni. Azt a szomorúságot, ami miatta támadt bennem, és ami csak neki fájhatott ezen a világon.
Megakadt, nem is tudta folytatni.
Az istenből nagy szomorúság szólt:
– A világ tied maradt, Szávitri. Megismerted, és nem léphetsz ki többé belőle.
– De nekem már nem kell! – kiáltotta az asszony. – Eddig ketten viseltük a súlyát, hogyan bírjam el ezután egyedül? Túl nagy, túl súlyos, és én gyenge vagyok, nem kell, nem kell!

– A neved? – kérdezte tovább a lány.
A fiatal férfi pillantása a kocsira tévedt.
– Felszállsz a kocsidra, és továbbhajtasz. Minek vinnéd magaddal a nevemet?
– Mert én már itthagytam az enyémet.

32. oldal

– Ennyire megszeretted egy év alatt?
– Egy év alatt? – a fiatal nő megrázta fejét. – Akik egymáshoz valók, elég azoknak egyetlen találkozás is. Én egyetlen pillanat alatt szerettem meg.

94. oldal

Egyre több a könyvem, egyre kevesebb az időm.
Már legalább húsz éve, hogy nem olvastam Dickenst, legalább tizenöt éve, hogy nem lapoztam bele Andersenbe. Hogy szerettem valamikor Fromentin Dominique-ját, Marcus Aureliust, Dosztojevszkij nagy regényét, a Félkegyelmű-t, Carl Sternheim és Henry Beque keserű, gúnyos drámáit, s tíz éve hagyom porosodni őket a polcon. És ugyanígy vagyok Ùjfalvy Sándorral vagy Tolnai Lajossal, Reviczkyvel és Cholnoky Viktorral – de miért áruljam el a teljes névsort?

2. köetet - 259. oldal

Most már tudta: azelőtt sem a férfiak tértek ki előle. Őbenne volt valami, ami megfutamította azokat, akikbe Brahmá könnyű lelket rejtett.

31. oldal

Milyen nehéz nagybeteget látogatni. Ellenszenves a könnyed, erőszakolt vidámság is, és ellenszenves a megnyúlt, részvétteljes, megpuhult arc is. Milyen nehéz, a legnehezebb volt a nagybeteg Babitsot látogatni, 1941 nyarán. Dúlt, égő, barna szemébe nézni, s tudni, a legnagyobb, az elviselhetetlen fájdalmakra sincs többé hangja, semmilyen hangja sincs – és fájdalmait csak a szem közvetíti a világba.

2. kötet - 65. oldal

Mielőtt a tűz nekiesett volna, a szél előbb még felborzolta hosszú fürtű, zöld koronáját. Mintha a kis fa csapdosott és menekült volna. A láng hirtelen felrohant a csúcsára. Mint a ráugró tigris – belemart, beleharapott.
És akkor a kis fa nem hajladozott többé. Megbénult. Állt mereven, egészen mozdulatlanul. Zöld koronájában egyszerre tíz aranykígyó tekergett. Pontosan ugyanolyan maradt, mint volt: a törzse, ágainak, leveleinek szép rendje semmit nem változott. Csak éppen az egész fa vörös parázzsá vált. Remegő, vörös csontváz lett belőle.
De mielőtt ez megtörtént volna – a kis bambuszfa sírt. Szávitri egészen tisztán hallotta: sír. Úgy sírt, mint egy gyerek. Forró, apró könnyei hulltak.
Amikor órák múlva Szávitri megérintette: rögtön összeomlott. A tövétől a koronájáig egyszerre lerogyott. Egyetlen kicsi halomba.
Így fogok én is sírni?… – kérdezte magától Szávitri. – És így fogok összerogyni?

78-81. oldal

A Nagyon fáj, József Attila utolsó verseskönyve mindössze hatszázötven példányban jelent meg, s ebből a lesújtóan kevés kötetből is csak néhányat sikerült eladni harminc évvel ezelőtt, 1937 könyvnapján. „Fogy a könyvem?” – kérdezte aggódva a költö. Kiadója már várta a kérdést, s előzőleg száz példányt eldugott, mintha megvették volna. De József Attila véletlenül megtalálta a száz példányt, s mindent megértett. Megértette, hogy szánalomból, szeretettel megcsalták. „Elmegyek – mondta még aznap este barátainak. – Én nem vagyok író, még költő sem vagyok. Én mindenképpen csak haszontalan és felesleges vagyok.”
A történet és a zárómondat olyan feszült és telített, mint József Attila utolsó versei. Olyan tragikus, mint a halála előtt írt töredék: „Drága barátaim, kik gondoltok még a bolonddal, nektek írok most innen…” Talán nem kell folytatnom. Ugye, ismered a következő sorokat is, kedves olvasó.

2. kötet - 469. oldal