Ilja Ehrenburg szovjet
1891. január 27. (Kijev) – 1967. augusztus 31. (Moszkva)
| Teljes név | Илья́ Григо́рьевич Эренбу́рг |
|---|---|
| Nem | férfi |
| Életrajz | |
Könyvei 21
Kapcsolódó kiadói sorozatok: A Világirodalom Remekei Európa · Európa Zsebkönyvek Európa · Európa Modern Könyvtár Európa
Antológiák 18
Róla szóló könyvek 1
Népszerű idézetek
A tábornok ivott, mint a kefekötő. Időnként megragadta a török dívány felett függő lovaglóostort, rávágott Aljosa hátára, és azt mondta: „Nesze neked, te fattyú! Az ördög tudja, kinek a fia vagy. Az a bitang borbély! Gyerünk, szappanozd be a pofámat!” Aztán éjszaka felébresztette a kisfiút, és az rémülten látta, hogy az öreg négykézláb mászik rácsos ágyacskája előtt, és fel-felüvölt: „Ó, te ártatlan angyal! Szemem fénye, te! Nem vagyok méltó hozzád, parázna féreg vagyok. Taposs rám! Köpj le, köpd le az apádat!” És csak akkor nyugodott meg, ha Aljosa úgy tett, mintha leköpné. Az ilyen jelenetek után a tábornok néha békésen vackába mászott, négykézláb, mint a kutya, néha azonban hirtelen felugrott, és ordítozni kezdett: „Leköpöd az apádat, te kurafi?” Lekapta az ostort, és kezdődött elölről az egész.
66-67. oldal, 5. fejezet - Alekszej Szpiridonovics keresi az embert (Európa, 1975)
A menekülők tömege az úgy nevezett „semleges zónába” vándorolt, Oroszország központi kormányzóságainak egyikén keresztül. Hétköznapi problémák izgattak mindenkit: hová, hogyan lehet eljutni, karanténbe zárják-e az embert, vagy megússza, milyen rubelt érdemesebb vinni, Kerenszkij-félét vagy „ukrainkát”. De mint már említettük, a német őrszem csúcsos fémsisakja láttán ezek a kisegérgondok tüstént helyet adtak az események mélyebb átgondolásának. Így kezdődött az a jelenség, amely csupán egy szomorú lábjegyzet marad Oroszország történelmében, mégis bosszús homlokráncolásra késztette az egész világot, és keresztet tett nem is egy emberi életre. Így kezdődött az emigráció – szerény kis batyukkal, mint valami kirándulás, panyókásan, gyalogosan, hogy aztán kigyomláljon száz- meg százezer életet, hogy Rómáig vesse a szerpuhovi adófelügyelőt, aki aztán a Pincióban sóvároghat a fehér törzsű nyírfák után, valamelyik rossz hírű montmartre-i műintézet portásfülkéjébe űzze az elegáns szibarita nagyherceget.
61-62. oldal
A passzivitást az emberek könnyebben elviselik az életben, mint a könyvekben. Olga közönyösségével élettelen tárgyra emlékeztetett, mint akit ide-oda rakhatnak, aki véletlen szeszélyektől függ, az ilyen alak egy modern regény oldalain nem tűnik meggyőzőnek – itt élni, cselekedni, gesztust gesztusra halmozni, lángolni és másokat tűzbe hozni kell. Az életben azonban sok efféle asszony akad. És ott is úgy járnak el velük, mint a tárgyakkal: levetkőztetik, egyszer becézik, máskor szidalmazzák. Ők pedig zoknit stoppolnak, gyereket szülnek, piacra mennek. És közben regényeket olvasnak, más, szép életről ábrándoznak, reménytelenül szeretnek, csöndesen sírnak, és meghalnak, csak anyai csókjaik izgatott melegével adva a gyermekeiknek harminc vagy negyven esztendő bánatát. Hétköznapi asszonyok! És Olga? Olyan, mint a többi – nem jobb és nem is rosszabb.
333-334. oldal
A vincellérek éppen permetezték a szőlőtőkéket; mindenük kék volt: a kabátjuk, a kezük. Szinte szerelmesen vizsgálgattak minden egyes tőkét, s közben elégedetten pillantottak fel a felhőtlen égre. Mondták is Jeanette-nak: az idén jó bor lesz. És visszagondolva az elmúlt évekre, emlékezetük meg-megpihent a letűnt nyaraknál: volt-e akkor is ilyen napsütés? Hogyan sikerült akkor a szüret? A jó évek kifejeződtek a régi üvegek címkéin; és a régi augusztusok hőségére, csendjére, ünnepélyességére való visszaemlékezéssel az óbornak íze is újraéledt bennük. A szőlőfürtök már barnultak…
204. oldal
Hirtelen felnyögött valaki egy távoli sarokban oroszul: „Barátom, testvérem, mondd meg nekem, ember vagyok-e vagy sem?” Hátrafordultam, és egy elég jellegzetes orosz intellektuelt láttam; ritkás szakálla mintha olyan évben nőtt volna, amikor rossz volt a termés, orrán csípető, amelynek egyik üvege hiányzott, a fején széles karimájú nemezkalap.
63. oldal, 5. fejezet - Alekszej Szpiridonovics keresi az embert (Európa, 1975)
Onisszim Afanaszjevics Kucsevod, a „Tűzifa” főkönyvelője például Entuziasztov Apollóra változtatta a nevét.
10. oldal, 1. fejezet (Téka, 1988)
Semmi sincs ami oly kedvezően hatna az elmélkedésre, mint egy göndör kis szakáll. És ez a kis szakáll volt az, amely nem egy talmudistát a legbolondabb megállapításokra vezetett.
33. oldal, 4. fejezet (Téka, 1988)