Hugo A. Bernatzik osztrák

Mi, kultúremberek elveszítettük kapcsolatunkat a természettel. Állandóan ismételgetjük a „természet” szót, szeretjük, vágyakozunk utána és csodáljuk. De éppen ez a legbiztosabb jele annak, hogy a természettel való kapcsolatunkat elvesztettük. Nekünk szórakozást és pihenést jelent, – semmi többet. Mit is tudunk mi a természetről? Kegyes szelídségéről, borzalmairól és könyörtelenségéről? Szeretjük a tengert, mert azt hisszük, hogy ismerjük, amikor lágy hullámaiban fürdőzünk, és biztonságos hajókon utazunk rajta.
A bennszülöttek nem ismerik a „természet” kifejezést. Számukra csak ég és föld, víz, levegő és tűz, állatok és emberek léteznek. Ezek között élnek és küszködnek, hogy élhessenek.

41. oldal, A hadicsónak felavató útja

Ma már valóban nincs ezen a szigeten ősei hite szerint élő bennszülött. Még kevésbé léteznek erdei törzsek a szigeten, mert a fehérek unszolására mindannyian a sziget lázzal terhes partvidékére költöztek, és gyors ütemben ki is halnak. Én is megállapítottam, hogy sehol a világon nem tapasztalható mértékben pusztul a lakosság. A nagy szigeten élő bennszülöttek száma ma már nem több, mint négyezer, néhány évtizeddel ezelőtt ennek még a többszöröse volt. Megrázó látványt nyújtanak a sziget belsejében levő régi falvak maradványai, a kiterjedt s ma már elvadult kertek, amelyek valamikor az egész szigetet virágba borították.

Barátaim gyors, mesterkéletlen mozdulatai láttán, gyakran eszembe jutottak a mi modern sportjaink, az edzők és a váltakozó stílusok. Vajon tökéletesíthetjük-e a sporttal a testünk feletti önuralmunkat? Különböznek-e vajon a mi képzett atlétáink mozdulatai a primitívekétől? Ilyen megfigyelésekre bőven adódott lehetőség. A gyaloglást, futást, ugrást, lándzsavetést le tudtam fényképezni, és csodálkozva tapasztaltam: magas technikai felkészültségünkkel odáig jutottunk, hogy visszatérünk azokhoz az ősi szokásokhoz, amelyektől egyszer elindultunk.

27. oldal, Gyermekkor és ifjúság Owaq Rahán

Hozzáláttunk a falu tanulmányozásához. A tiszt bebújt az egyik kunyhóba, én pedig fényképezőgépemet vettem elő. Először szerényen csak néhány képet készítettem. A bennszülöttek élénken figyeltek, de úgy látszott, hogy tevékenységem inkább csak szórakoztatja őket. Amikor aztán megpillantották a lencsében tükörképüket, szívből kacagtak és én most már felszabadulva láttam neki a fényképezésnek. Minden felvétel után kihúztam az egyes filmek között levő papírt, és eldobtam. A bennszülöttek rávetették magukat e papírokra, és dísznek a hajukba dugták. Ennek már nem örültem, mert felvételeim így már nem is annyira néprajzi bizonyítéknak, hanem inkább az Agfa-gyár reklámjának hatottak volna.

A misszió tanítója, kedves fiatal bennszülött, más törzshöz tartozik, mint a rábízott tanítványok. Volt egy kis atlasza, amelyen Ausztrálián kívül Európa is szerepelt. Amikor a térképen megmutattam neki „szülőfalumat”, Bécset, boldog gyermekes mosoly jelent meg arcán, és sugárzó örömmel magyarázgatta a csodát az ámuló hallgatóknak.
A nagy háborúról ő is sokat hallott, s meg volt győződve, hogy mi, németek nagy és vérengző törzs vagyunk, amely asszonyokat és gyermekeket öl, s hogy az ausztráliaiak szerencsésen legyőztek bennünket. Azt viszont semmiképpen sem akarta elhinni, hogy mi keresztények vagyunk, még kevésbé, hogy istenben hiszünk. – Nem, ez nem igaz – hajtogatta, ő a fehér tanítók iskolájában tanulta, hogy mi ördögöket imádunk. Hát ennyi ismerettel szemben nincs más hátra, minthogy visszavonuljon az ember.

66. oldal, Az "érintetlen" sziget

Másképp képzeltem életemet a „vad” és „veszélyes” erdei törzsek között. Így most már az erdei emberekkel vándoroltam tovább, házaikban, gyékényen aludtam, és ételeikből ettem. Húsos gyümölcseik ízlettek, a sült kígyók már kevésbé, de a zsíros nagy pajorok láttán, amelyek úgy néztek ki, mint a lárvák, hányinger környékezett. Ha azonban visszautasítom, vendéglátóimat sértem meg. Tehát lehunyni a szemet – aztán le vele.

Egy embert bevádoltak, hogy ellopott néhány marhát. A tanúk ellene vallanak, végül beismeri a lopást. A tisztviselő arra ítéli, szolgáltassa vissza a zsákmányt, ezenkívül bírság gyanánt fizessen még két marhát. Az ítélet nagy felháborodást kelt a nuerek körében. „Igazságos akarsz lenni és ezt az embert egy vétségért kétszeresen bünteted? Éppen elég büntetés neki, hogy a rabolt marhát vissza kell adnia, és a fáradságos munka, amellyel ellopta, hiábavaló volt. Az, hogy most még a saját marháit is elveszed, az igazságtalanság teteje!” – mondta a törzsfőnök.

20. oldal

Lassan-lassan odasereglett az egész falu; kisgyermekek ültek a földön; mellettük aggastyánok szívták tökszárú agyagpipájukat. A dohányt tehéntrágyával és hamuval keverték, ami állítólag nagyban megjavítja az ízét.

39. oldal

Egy jó hadicsónak építése nagy és szent esemény, a falu minden lakója részt vesz benne. Megszámlálhatatlan az áldozatok és ünnepségek száma, amelyeknek az a célja, hogy az ősöket és a tenger szellemeit a csónaképítés megsegítésére ösztönözze.
Az építés egy évig tart. Primitív fejszékkel hatalmas fatörzsekből deszkát vágni fáradságos munka. A fatörzs két oldaláról forgács forgács után hasad le, amíg vékony deszka lesz belőle. Azután korallkővel és kókuszrosttal simára csiszolják a deszkát, összeillesztik, és átmenetileg rotangpálma kötelekkel egymáshoz erősítik. Ezt a félkész törzset a tengerpartra szállítják, és itt tömítik. A fiúk és a férfiak ezalatt egy halom „buru”-diót gyűjtöttek, lehámozták, a magokat érdes korallkövön szétdörzsölték, és a diókat ragadós péppé dagasztották. A csónak eresztékeit csak néhány tapasztalt férfi tömítheti. Hat hónapba telik, míg az anyag kőkeménnyé válik. Ekkor megoldják a köteleket, és a palánkok úgy összeálltak, hogy csavar vagy szegecselés sem tartaná jobban össze. Csak most illesztik rá a természetesen hajlott fából faragott keresztbordázatot, a hosszfalhoz belülről két rudat kötnek. Az ülődeszkákat erre erősítik.
A csónaktörzshöz hasonló módon készül a kard formájú hajlított orr- és a farrész. A hatalmas csőrhöz hasonló alkatrészeket faragásokkal díszítik, és befestik, majd ugyanúgy tömítve a törzsre erősítik. A már kész hatalmas csónakot végül is kétféle kagylóhéjjal fedik be. Messziről csillognak ezek a csodálatos díszítések.
A munkálatok, az áldozatok, a fohászkodások, a rituális ünnepségek hónapokra igénybe vesznek felnőttet és gyermeket egyaránt. A bennszülöttek minden művészi érzéküket, a legnagyobb gondosságot és ügyességet a csónaképítésre fordítják.
Az építés tartama alatt, de később is, egy törvényt kell szigorúan betartani. Asszonynak vagv lánynak nem szabad a csónakot megérintenie. Ez jóvátehetetlenül megsértené a csónak védőszellemeit.
Most már ott is áll a hatalmas kanu teljesen készen a parton, mégsem indulhat el felavató útjára. Fel kell szentelni, és akárcsak a fiatalembereket, fel kell venni a törzsbe. A felvétel akkor történik meg, amikor a kanu legénysége legelső útján embert öl. Nem lényeges, hogy az áldozat vére a csónakot is elérje, az ölés ténye elegendő.

Az utcán egész sereg serdületlen fiúcska ajánlkozott, s nagyon meg voltak lepve, amikor hosszú ideig nem értettem, hogy mit is akarnak tulajdonképpen. A baliak jelentős része biszexuális. A fehérek ellenben, a látszat szerint, egyértelműen monoszexuálisak.
– Ma egészen különös dolgot láttam – mondta nekem egy öreg bali ember: – fehér gyermeket. Hogyan lehet, hogy a fehér embereknek gyermekei is vannak, hiszen csak fiúkkal hálnak? – kérdezte egyszerű nyíltsággal.