Horváth Benji magyar

kagyló vagyok a román tengerparton,
ott felejtettem magam az apályban,
vagy eltűntem Kolozsvár határában
és gyöngyömet eladtam egyik nyáron
(azt hiszem, kétezerhárom)
a bolhapiacon, röhejes áron.

49. oldal (Téli láz)

Először mindig hálát adok

„What happens on Earth stays on Earth.”
Kendrick Lamar

Azon nevettünk Miriámmal két napja,
hogy bezzeg máskor, ha nincs baj,
halunk meg a pániktól, lenyom a depresszió,
kiver a paranoia, de most, hogy itt a világvége,
tapicskol a sötét lelkünk, egészen otthonosan mozgunk.
Nekem eljött a világvége 11 éves koromban,
és megállt az idő, és félrehúzódtam, és leültem
egy másik világ másik rönkjére, az a gerenda pedig lezuhant,
cipőm orrát súrolta, és kettétörött nyomban, ott,
ahol az imént – egy másik világban – guggoltam.

Nekem eljött a világvége, amikor megtagadtam mindent,
hogy aztán az elkövetkező években visszataláljak mindahhoz,
amit megtagadtam. És eljött akkor, amikor 26 éves
koromban szívrohamot kaptam a Zene nevű cucctól,
és felébredtem egy másik világban. Idő kellett, amíg
fel tudtam állni az Anker köz kövéről. Ahogy tekertem
egy cigit, és rágyújtottam, éreztem, hogy megindul bennem
a vér, és kezd átmelegedni a testem. Semmit sem hoztunk
a világra, világos, hogy ki sem vihetünk semmit.

Istivel azon nevettünk pár hete, hogy egyikünk se tudja,
mikor volt olyan, hogy azt mondhassuk: most egyáltalán
nem szorongok. Az lenne a világvége. De az nem volt világvége,
amikor hosszú éveken keresztül folyamatosan megaláztak azok,
akikhez mégis ragaszkodtam, azokkal együtt, akikhez nem,
de nem a gyerek kegyetlen, hanem a felnőtt az, és esténként,
amikor nem tudtam elaludni, és újra átéltem sorra mindent,
nem engedtem el a világot. Az sem a világvége, hogy bántottam
azokat, akiket szerettem, és akkor fel se fogtam, amit tettem, mert
soha nem tudok megszabadulni attól az iszonyatos szégyentől.

Most már nem imádkozom úgy, hogy azt mondom: nem
érdemlek bocsánatot, de ha lehet, bocsáss meg. Nem
sajnáltatom magam Isten előtt. Megbocsát, ha jónak látja,
ha van, mert ha nincs vagy nem bocsát meg, akkor sem
fogom megtagadni többé. A Földanyához is szoktam imádkozni.
Először mindig hálát adok, akkor is, ha éppen nem érzem.
És mindenkihez imádkozom, aki a gyógyulást képviseli, van vagy nincs.
Mert a Gyógyulás az én Istenem, erre is rájöttem most ősszel,
amikor rettentő erővel tört fel a 6 éve alvó pánikbetegségem,
és mindennap azt hittem, hogy bármelyik pillanatban elrobban
a szívem. Pedig mennyi világvégét elbírt az én hülye szívem.

Anyámmal a Lidlben voltunk péntek este, azt mondta a kasszás,
hogy délben még a hátsó polcokig kígyózott a sor.
Mintha volna mit menteni. Mintha nem asszisztálnánk közös
világunk végéhez minden bevásárláskor, mintha tiszta volna
a szívünk, túlélésre érdemes, mintha nem volna bennünk gőg,
és nem lennénk mohók, és nem függnénk semmitől. Mintha
bárki érdemelne bocsánatot, mintha a bocsánatot érdemekért
osztanák. Nekem eljött a világvége mindennap, évek óta
világból világba evickélek, ülök és leplezem a bennem lezajló
iszonyatot. Mosolygok hozzá. Nem vagyok különb senkinél,
de nem is cserélném el az életemet senkivel.

Amikor eljönnek értem, nem ugyanaz leszek, aki idejöttem.
A szörnyek, amik azóta összegyűltek bennem, amiket
sikerült vagy nem megszelídítenem, mind fel fognak
szabadulni a gazdátlan űrben. Az anyag kijavítja magát,
oda kerül majd minden, ahova kell. A vírus, amivé lettünk
a Föld élő testében, el fog gyengülni, romba fog dőlni
és porig fog aláztatni, mielőtt esélyt kapna a gyógyulásra.
És ez még nem a világvége. Tudom, hogy egyszer el kell
engednem mindent, és azokért, akik majd maradnak,
nem tehetek mást, mint hogy ültetem a fákat és imádkozom.
Azért ha van ételünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele.

34-36. oldal

today we play
tomorrow we pay

5. oldal

A DICSŐSÉGES EURÓPA

ˇ"_Fáradt vagyok. A szívem beteg és szomorú. Ahol most áll a Nap, onnantól többé nem harcolok soha._" *

Nem értem ezt a furcsa, új erőt,
gondolta az öreg hegyi farkas,
ahogy kitekintett a felégetett vigvamokra
és a szétszórt halottakra: gazdátlan préda.

Mi ez halálos megszállottság,
ami akkora pusztítást szül,
éhség vagy hajsza,
a játék könnyű kenyere,
a leigázott istenek tisztelete?

Vajon egy másik világból
elszabadult, veszett titánok ezek,
vagy egy régi, elfelejtett és el nem siratott
bűnünk tért vissza hozzánk,
hogy követelje a jussát?
Létezik ekkora harag?

Hogy is sírhatnék ilyen sokakért?
Hold Anyám, látsz még engem?
Látod testvéreimet, a felperzselt földet?
Láttad a bivalyok fiatal istenét,
ahogy áldott szarva a vak harag trófeája lett?
Ezek nem tudják, hogy a Föld felitta vér
többszörösen visszatér?

-Még semmit nem láttál
– szólalt meg egy fiatal sas a közeli ágról-,
és nem is fogsz már sokat, vén kutya.
Halott leszel, mert a Halál istenei
jöttek el érted. Én egyszer közelről
megfigyeltem ezeket. Aludt az egyikük,
akartam látni, odamerészkedtem.
És a sápadt bőre jóslatot mondott nekem.

Kitárva szárnyait mosolyogva folytatta:
Én vagyok az Új Világ Arca,
és nem tudtok megállítani.
Mostantól uralkodni fogok felettetek,
és el fogok venni mindent,
ahogy majd a világ többi részét is
magamévá teszem,
mert én vagyok az út, az igazság,
én az ország, én a hatalom,
én a dicsőség,
és te vagy az áldozatom,
hogy megáldjalak az Új Élettel,
és jobbon ülhess a Mennyei Európámban,
az örök életben.

folyt. köv

TRIONFO DELLA MORTE, PALERMO, 1446

„Image is everything these days… even for me.”*

Napnyugtakor megnőnek az árnyékok a kertben,
ahol gyarapodni fogsz és uralkodni,
felelősen kertészkedni, kishercegem, megnőnek,
mintha fohászkodnának, a bokrok és a fák,
így fog nőni a te árnyékod is, királyok, papok
és kéregetők gyűlnek be majd árnyékod alá,
hogy fohászkodjanak, és művelned kell kertedet,
nevelgetned nyájadat, tisztelned apádat, a halált,
mert a boldog ember halott ember, ne félj a fénytől,
ha nem látod őket félni és fohászkodni, se a sötéttől,
amikor reszketnek és sírnak, mert nem kerülheted ki,
nem díszítheted fel, nem teremtheted újra, i am the exit,
no exit from the exit, ha kiáltasz, nem hallja senki,
csak te vagy itt és én, én pedig benned vagyok, tudod,
szeresd a halált, mint magadat, hiszen te szereted
a kertedet, szereted az istent, akinek keze vagy,
ismered a lelassított időt, az elnyújtott negatívot,
mutasd meg nekik, hogy az én arcom mindenki arca,
hogy a halál rettenetes arca az ő teremtményük,
ha időd van, nézz ki a kerten túl, nézz ki Panormoszra,
nézd a kikötővárost, nézd ezt a gazdagságot, nézd a tengert,
hát minden azon múlik, mennyi időt adsz magadnak
az idő érzékelésére, kiskirályom, és megnőnek a fák,
és a kövek őrzik a formát, és majd eljövök érted,
mert az én árnyékom fáradtan hordoz téged is,
bennem egyesül a fohász és az erő, a forma, a vers,
a toten hosen, mert nem nézhet meg senki engem,
és nem nézhet ki senki belőlem, kishercegem,
de te ne félj, érezd magad otthon a kertben,
ahol gyarapodni fogsz és uralkodni,
és én leszek minden idegen,
akinek napkeltekor szemébe nézel.

* Wim Wenders: Palermo Shooting

51-52. oldal

…engem te meg ne tartsál,
de ma még melléd fekszem.

31. oldal (Vérkeringő)

Félsz, de még elég jól tudsz inni,
szép vagy és szeretnek a nők,
mert úgy kezeled önbizalomhiányodat,
hogy mindig éppen az vagy, aki hiányzik,
nem is akarsz mást. Ebbe fogsz
belehülyülni.

13. oldal, Végig a Napoca utcán

Májusban lejárnak inni az égitestek,
lejárnak évek óta elcsevegni,
erőre kapni egy újabb menetre,
kidolgozni a nyári munkatervet
vagy lézengeni csak a pultnál,
a ventilátor szelében álmosan,
az égövek folyása változatlan,
mondják, a légzésben minden ott van,
bánat, körút, viszony, történetek,
a föld, ahogy a poharunkba tölt,
az ég, ahogy pofánkra nyelvet ölt.

18. oldal, Májusi

Kedves Irén!

Mostanában sokat gondolok magára.
Kezdem belátni, hogy hiába futok.
A vérnyomásom csak nő,
és már nem fogom elhinni,
hogy meg bírok élni a rossz szokásaim nélkül.
Szeretem az elbaszott életemet,
arra is rájöttem. Szeretem, hogy így el van baszva.
Büszke vagyok rá. Elmondanám,
hogy az Isten belát a háta mögé is,
és szégyellem magam.
Bárhová megyek,
van egy állatom,
ami a véremben lakik,
és mindig be akar mutatkozni mindenkinek.
Három napja azt akartam mondani,
hogy ha magányos is vagyok,
minden rendben megy,
és már látom, milyen szépen,
tisztán fogok innen feltámadni.
És esküszöm, hogy csak egy éjszakára
mentem utána duhajkodni.
Sokat esett előtte, és nem volt kánikula.
Tiszta volt a pénteki ég. Én elhittem megint,
hogy kezemben tartom a dolgaim.
Szombat hajnalban fel voltam háborodva,
hogy ötszáz lejt varrnak a nyakamba
egy röpke orális szexért.
Dehát az isten háta mögött is közterületnek
hívják a közterületet. Pedig én
nagyon jó akartam lenni, higgye el, Irén.
És hát az a nő úgy nézett ki, mint Eva Green.
Ki tudná visszafogni magát? Most már nem bánom.
Forduljon fel a világ, ilyen vagyok én.
Szeretem csinálni az anarchiát. Szeretem,
ha magam alatt elvághatom a fát.
Szeretem a drogokat és szeretem a piát.
Szeretem Eva Greent és az anált.
Szeretem, ha megbotránkoztathatok
két rendőrt és egy rendőrlányt.
Szeretem a hardteknót és szeretem a rokkot.
Szeretem, ha felrúghatom végre a hülye rendet.
Isten látja lelkem, szeretem a gangsztareppet.
Elfogadom, ha valaki rossz pálinkával kínál.
Irén, szeretem én magát. Szeretem, hogy szereti
a sötét szememben a magányt.
Szeretném, hogy ne kelljen dolgozzak soha többet.
Szeretem a másnapos reggeleket.
Mindig későn szeretnek engem,
és későn szeretem én is őket és ez nem igazság.
De mostmár elfogadom. Elfogadom
a vérnyomást és a paranoiát.
Elfogadom, hogy már soha nem fog elhallgatni
az a vérfarkas, aki üvölt a szívemben.
Hogy nincs semmi, ami betöltheti a hiányt.
De ne aggódjon értem, Irén. Ez a vers is
egy ótvaros nagy túlzás. Gondolja azt,
hogy adok egy őszinte csókot.
Nem tudom, hogy kell, de tehetünk egy próbát.
Mert hazudtam, tudom,
hogy valahol még szeretem a csendet és a rendet
és még dolgozni is szeretek.
Isten bocsássa meg nekem ezt az egyet.

88-90. oldal