Hermann István magyar

a giccs esetében az álművészet egy különös és speciális fajtájáról van szó, melyet nem szabad összekeverni semmiféle fércművel. A fércmű a tehetségtelenség és hamis esztétikai mértékek és elképzelések eredménye. A giccs nagyon is reális, az esztétikumot kiforgató esztétikai mérlegelés eredménye. Nem tudatosan, de tudattalanul feltétlenül kiszámított esztétikai, helyesebben ál-esztétikai hatása van, alapja az a pszichológia, amely a legnépesebb olvasókörre támaszkodik, míg a fércmű vagy a megrendelő ízléséhez, vagy pedig egy rendkívül szűk réteg valódi vagy vélt, de arisztokratikus ízléséhez igazodik. A fércmű általában tehát antidemokratikus, a giccs viszont „demokratikus”. Ez az a vonása, ami a szennyirodalommal összeköti. Persze nem szabad elfelejteni, hogy itt a „demokratikus”-nak nagyon is idézőjeles értelméről van szó.

19. oldal, 1. fejezet - Napóleon megteremti a giccset (Kossuth, 1971)

Amit Schlegel fölismer, az ennél jóval több és modernebb tendencia. Itt ugyanis a művészetet nem a hatalomtól, nem a politikától félti elsősorban, hanem a publikumtól. A romantika óta vált jelszóvá az, ami a modern avantgarde-ban azután annyira meghatározza az avantgarde közönséggel való kapcsolatát, és amit Kellerer így fejez ki: „A kollektív ízlés giccsízlés. Ha »Akárki úr« a művészetről beszél, a giccsre gondol. És még akkor is, ha igazi műalkotásokról beszél, giccses érzéseket kapcsol velük össze. Nem a művészet halott, hanem a közönség.

32. oldal, 1. fejezet - Napóleon megteremti a giccset (Kossuth, 1971)

Ha megrekedünk ezeknél a teljesen üres formáknál, amelyek az absztrakt Én abszolút voltából erednek, akkor semmit sem tekintünk magán- és magáértvalósága szerint és önmagában véve értékesnek, hanem csak olyannak, mint amit az Én szubjektivitása hozott létre. Így azonban az Én maradhat mindennek az ura és mestere, és az erkölcsösség, a jogszerűség, az emberi és isteni, a profán és szent egyetlen szférájában sincs olyasmi, amit először ne az Én tételezett volna, s amit ezért nem tudna megsemmisíteni. Ennek következtében minden magán- és magáértvaló csak látszat; nem önmaga révén és önmaga miatt igazi és valóságos, hanem puszta látszás az Én-en keresztül, s ebben az erőszakban és önkényben az Én szabadon rendelkezik vele… Minden ember ugyanis, miközben él, önmaga realizálására törekszik és önmagát realizálja. A szép és a művészet tekintetében ennek az az értelme, hogy az ember művészként éljen és művészien alakítsa életét. E szerint az elv szerint azonban akkor élek művészként, ha minden cselekedetem és megnyilvánulásom, amennyiben valamiféle tartalomra vonatkozik, csupán látszat marad számomra, s oly alakot ölt, mely teljesen az én hatalmamban van.

39. oldal, 1. fejezet - Napóleon megteremti a giccset (Kossuth, 1971)

Fontenelle ugyanis azt mondta: ha valaminek az okát kutatod, vizsgáld meg, létezik-e a dolog, mert akkor elkerülöd azt a nevetséget, hogy olyan dolognak az okát találod meg, amely nincs is.

Így végződik tehát a jellemnélküli ember története, melyből kiderül, hogy a jellem valóban szükségtelen a modern világban, viszont annál nagyobb szükség van a vakfegyelemre. Fegyelem mindenekelőtt! És e fegyelmezettség, önmegtartás stb. képeit a giccs nagyon szívesen ábrázolja. E téren az a lényeges mondanivalója, hogy a jellem ártalmára van az embernek, hiánya pedig kimondottan hasznára, illetve a jellemesség erkölcstelen, a jellemtelenség pedig abszolút erkölcsös.

59. oldal, 2. fejezet - A giccsember (Kossuth, 1971)

Általában a giccsember látásmódja mindig földhözragadt és éppen ezért kozmikus. A kozmoszt is földhözragadtan fogja fel, és nagyon könnyű számára a szemlélődő utazás a kozmoszba. A szemlélődés és az, hogy a szavak elsősorban szemléltetésre valók, a giccs alapvető talaját jelentik. A szemléltető-szemlélődő gondolatvilág felöleli mindazt, ami közönséges, triviális, és éppen ezért alakul ki az a közhelyszerű felfogás, mely szerint a művészet lényegét és alapját hangokban, hasonlatokban, színekben kell látni.

64. oldal, 2. fejezet - A giccsember (Kossuth, 1971)

A prostitúció azonban, amely magát az embert is tömegfogyasztási cikké teszi, amely közvetlen szükséglet kielégítésére alacsonyít le mindent, vonatkozik a szellemre is. Mikor maga az ember a másik ember számára csupán a szükségletek kielégítésének eszköze lehet, akkor a művészet sem igényelhet más státuszt. Vagyis a művészetnek ebben az esetben közvetlenül a „szépet”, az „erényeset” kell nyújtania, közvetlenül válaszokat kell adnia mindazokra a kérdésekre, amelyek a kor emberében felmerülnek. A művészet mint tömegfogyasztási cikk ilyenformán a prostituált szerepét tölti be, aki közvetlenül és mindenkor rendelkezésre áll a szexuális feszültségek levezetésére.

49. oldal, 1. fejezet - Napóleon megteremti a giccset (Kossuth, 1971)

Brochnak feltétlenül igaza van abban, hogy a giccs léte tükrözés. Sokkal inkább és sokkal közvetlenebbül tükrözés, mint bármely igazi művészet, mert az igazi művészet a maga belső tartalmaiban és megoldásaiban egyaránt nemcsak a tárgyánál emelkedik magasabbra, hanem itt a tárgy és a szubjektum kapcsolata, tehát az objektum és a szubjektum művészeti viszonya is magasabb rendű, mint e viszony akármelyik oldala külön-külön. Innen következik, hogy a műalkotás több az őt alkotó szubjektumnál is, éppen úgy, mint az általa ábrázolt tárgynál. Ugyanígy több mindazoknál a befogadói élményeknél, melyeket nyújthat, és innen ered ún. örök frissességének lehetősége. A giccs sajátossága viszont az, hogy éppen azt a képzeletvilágot tükrözi, amely a befogadókban és az alkotókban azonos, vagyis amely a közönségben és a művészben, jobban mondva a giccs alkotójában közös. E képzet-világ közösségének megtalálása a giccsalkotó igazi feladata, és a közösség illusztrációjára azután már bármilyen tárgy megfelelő.

51. oldal, 2. fejezet - A giccsember (Kossuth, 1971)