Hermann Broch osztrák
1886. november 1. (Bécs) – 1951. május 30. (New Haven, Connecticut, USA)
Tudástár · 16 kapcsolódó alkotó
Katalógusnév | Broch, Hermann |
---|---|
Nem | férfi |
Életrajz |
Könyvei 9
Kapcsolódó sorozatok: Az alvajárók · Összes sorozat »
Kapcsolódó kiadói sorozatok: Magvető Világkönyvtár Magvető · Horizont könyvek Kriterion · Kiseurópa Jelenkor
Antológiák 8
Népszerű idézetek
– Mondja meg, de őszintén, maga tényleg elolvassa azt a halom könyvet, ami a szobájában hever?
– Igen.
– Különös… és van ennek valami célja és értelme?
– A világon semmi.
– Akkor megnyugodtam…
130-131. oldal
Nagyobb a fény, mint a föld, nagyobb a föld, mint az ember, és addig marad ember az ember, amíg hazafelé fordulva lélegzik, visszatérve a földhöz, földi módra haza tartva a fényhez, a földön földi módra fogadva a fényt, a fénynél csak a földön át fogadtatásra találva, a földön, mely fénnyé válik. És soha nincs a föld bensőségesebb fényközelben, a fény meghittebb földközelben, mint a két éjhatár bontakozó szürkületében.
47-48. oldal
A katona logikájához tartozik, hogy kézigránátot kell hajítani az ellenség lába közé;
a katonaság logikájához tartozik általában, hogy a katonai hatalom eszközeit a végső következetességgel és radikalizmussal kell kihasználni, és ha szükséges, népeket kell kiirtani, katedrálisokat kell romba dönteni, kórházakat és műtőket kell lövetni;
a gazdasági vezető logikájához tartozik, hogy a gazdasági eszközöket a végső következetességgel, abszolút módon ki kell használni, és mindennemű konkurencia megsemmisítésével saját gazdasági objektumát, legyen az akár üzlet, akár gyár, akár konszern vagy más gazdasági egység, kell egyeduralkodóvá tennie;
[…]
a forradalmár logikájához tartozik, hogy a forradalmi lendületet a végső következetességgel és radikalizmussal a forradalomnak magának a statuálásáig kell űznie előre, amint általában a politikus ember logikájához tartozik, hogy a politikai célt az abszolút diktatúráig kell eljuttatni;
[…]
ilyen módon, ilyen abszolút következetességgel és radikalizmussal jött létre a Nyugat világteljesítménye – hogy ez az abszolút mivolta, amely önmagát szünteti meg, ad absurdum vigyen: a háború, az háború, l’art pour l’art, a háborúban nincs habozás, az üzlet, az üzlet – ez mind ugyanazt jelenti, ez mind egyformán agresszívan radikális, mind olyan kísértetiesen, mondhatnám, metafizikusan kíméletlen, olyannyira a tárgyra és csakis a tárgyra irányulóan kegyetlen logikájú, hogy nem néz se jobbra, se balra – ó, ez mind ennek a kornak a gondolkodási stílusa!
132-133. oldal
És ma, erőinek csaknem a végén, menekülése végén, keresése végén, amikorra végigviaskodta harcát, és készen állt a búcsúra, végigverekedte magát a készenlétig, és készen állt, hogy vállalja a végső magányosságot, meginduljon a hozzá vezető belső úton, most a végzet a maga kényszereivel ismét hatalmába kerítette, ismét megtagadta tőle az egyszerűséget és a forrást és a belső világot, ismét meghiúsította a visszatérést, átterelte a külső világ sokfélesége felé vezető útra, rákényszerítette ismét a betegséget, amely egész életét árnyékba borította, sőt, mintha a végzet már csak egyetlen egyszerűséget tartogatott volna számára – a meghalás egyszerűségét.
43-44. oldal
– Szóval fent semmi sem történik ma, Gisson anya?
– Nyugodt lehetsz, bizonyos, hogy semmi.
– És mi lesz az arannyal?
– Nem ad a hegy semmit.
– Na, akkor Mariusnak mindenképpen befellegzett.
– Emiatt? Ugyan, doktor úr! hogy hihetsz ilyet… Csak az fontos, hogy ígérjünk valamit az embereknek, az már nem, hogy meg is tartsuk… az emberek mindig a reményből éltek.
XI. A szégyen, 563.oldal
Éppen ezért a fiúnak – kinek is viselte a vonásait? valamilyen időtlen időtlen idők előtti vagy nemrégi múlt vonásai voltak ezek? – éppen ezért el kellett volna fordítania a tekintetét, és nem folytatnia azt azt a játékot, amely mint időtöltés már nem volt időszerű; nem illett ide, hogy e tekintet mosolyogva el tudott siklani önnön halállal-átszőttsége mellett, hogy olyan kiterítetthez szállt föl, kinek szeme már nem tudott válaszolni, ah, nem akart válaszolni, nagyon nem illett a balgaság, a báj, a fájdalom a zsivalynak és a tűznek poklába, amely csupa vak nyüzsgés volt, hajszolt emberek, lankadt tömeg.
57-58. oldal
A szellemi megnyilatkozásnak az állítólag csak a művészetre korlátozott és ezért állítólag ártalmatlan forradalma egy világrengés előjele volt, amelynek végét még ma sem látni, és az akkori művészek, akiket még művészi önfegyelem hatott át, anarchikus zabolátlanság előhírnökei volak, az új embertípus előfutárai. A 20. század a legsötétebb anarchia, a legsötétebb atavizmus, a legsötétebb kegyetlenség százada lett.
1.2. Elfordulás a dekorációtól
Visszavonhatatlanul elszökik tőle a múlt, visszahozhatatlanul elszökik tőle a jövő, és a gépek dübörgése nem mutatja meg neki, merre visz az út ahhoz a célhoz, amely a végtelenség ködébe elérhetetlenül és parttalanul emeli föl az abszolút fekete fáklyáját. A halál és a nemzés iszonyú órája! Az abszolút iszonyú órája, olyan nemzedék hordozza és tűri, amely kioltotta magát, amely semmit sem tud arról a végtelenségről, amelybe saját logikája hajtja – javíthatatlanul, tehetetlenül, értelmetlenül ki vannak szolgáltatva a fagyos orkánnak, felejteniük kell, hogy tudjanak élni, és nem tudják, miért halnak meg. Útjuk Ahasvér útja, kötelességük Ahasvér kötelessége, szabadságuk az üldözött szabadsága és céljuk a feledés. Elveszett nemzedék! Nem létező, mint a gonosz maga, arc és történelem nélküli a megkülönböztethetetlenség fertőjében, arra kárhoztatva, hogy elvesszen az időben, történelem nélkül oly korban, amely abszolút történelemmé tolja fel magát! Akárhogyan viszonyul is az egyes ember a forradalom eseményeihez, akár reakciós módon elavult formákba kapaszkodik, az esztétikusat tekintve etikusnak, mint minden konzervativizmus, akár az önző tudás passzivitásába vonul félre, akár a forradalom romboló munkáját végzi, irracionális ösztöneinek átadva magát: sorszerűen etikátlan marad, kitaszítva a korszakból, kitaszítva az időből, …
383. oldal