Henry Harland amerikai

Reggel huszonkét ágyúlövéssel adták tudtára a világnak, hogy Zsuzsanna huszonkétesztendős lett.
Délután regattaversenyt rendeztek a tiszteletére és este fényes bált adott az öreg Fregi. ő volt a gyámja Zsuzsannának és gyámiga a mai nappal megszűnt. Így kívánta az apai végrendelet.
Zsuzsanna már a nyári palotában lakott, Isola Nobilen. Még csak április tizenhetedike volt ugyan, de az idén előbb beköszöntött meleg.
Az olasz éjszaka vörösen izzott és ezer csalogány dalától volt hangos, mikor a commendatore a motoros csónakjára kisérte a grófnőt. Casaterrena bárónő nehéz és kövér hölgy volt. Ő volt a duennája Zsuzsannának és Zsuzsanna udvariasan előre engedte a beszállásnál. Fregit meghatotta ez a figyelem és elragadtatva fordult hátra, hogy a grófnőt is besegítse a csónakba.
A csónak azonban már messze járt a sötétkék vizen.
– Hé! megálljon! – kiáltotta izgatottan a commendatore.
Zsuzsanna halkan, pajkosan nevetett:
– Én parancsoltam!
– Maga parancsolta? – A commendatore nagyon izgatott volt.
– Igenis, én. Ezzel megkezdtem az uralkodást.
Zsuzsanna még soha semmit sem parancsolt úgy, hogy a commendatoret előbb meg ne kérdezte volna.
– Mire való ez, grófnő? Hogy fog hazamenni?
– Ma éjjel már nem megyek haza. Én ma éjszaka földkörüli útra indulok. Alighogy ezt kimondta, evezőcsapások verték fel a tenger csöndjét. A sötétségből karcsú, fehér csónak siklott elő. Két matrózruhás férfi ült benne.
– A Fiorimondo csónakja, – nyögte elképedve a commendatore.
– Az bizony. Elvisz Velencéig. Ott pedig vonatra ülök.

„Zsuzsénna születésnapjának huszonkettedik évfordulóján gyámja, az öreg Commendatore Fregi, kinek megbizatása a leány atyjának végrendelete értelmében ezen a napon megszünt, nagy «festát» adott tiszteletére vallanzai villájában. Ágyúlövések dördültek el hajnalban, még pedig huszonkettő; bár Zsuzsánna hevesen ellenkezett a nagykorusítás ellen, mely őt, eltekintve attók, hogy az álmát zavarta, még vén leánynyá is minősíti. Délután regatta volt. Hét piczi, teljesen egyöntetű gőzös a «Rede Yacht-Club d'Ilaria» összes naszáda, egy háromszöget formált az öbölben, Vallanza, Prezo és Veno kiindulási pontokkal és szükségtelen bárkinek is mondanom, a ki Sampaulo-szigetét ismerte, hogy a Marchese Baldo del Ponto «Mermaid-je, – név, felszerelés, minden egészen angolos – a legcsekélyebb nehézség nélkül elsőnek futott be. A regattát este nagy ebéd követte, ezt ismét tüzijáték a bál a kertben.”

A kocsis erősen fogta a gyeplőt és a lovak valóságos riadót verve ki patáikkal a kövezeten, megálltak a kastély bejárója előtt. Az inas leugrott a bakról és heves, szinte szemtelen mozdulattal rántotta meg a csöngő lefityegő bronznyelét.
Ezalatt lady Blanchemain egyedül ülve hintajában, a tájat nézte. Az olasz stílusú kertet, elmaradhatatlan ciprusaival, szobraival, szökőkútjaival, szabályos virágágyaival. Az igazi, üde szellőben és nevető napfényben fürdő olasz vidéket. Virágzó gyümölcsfák erdejét, melyben csillogó folyó fut az olajfákkal födött dombok között. A látóhatár szélén hófedte csúcsok láncát, fis túlnan, a messzeség fénylő ködében megvillanó tengert.
– Gyönyörű, igazán gyönyörű, – suttogta elragadtatással lady Blanchemain – és igazán vakok azok, – folytatta gondolatát, – akik ezt a tájat színházi díszlethez, merik hasonlítani.
Ki nem ismeri a tekintélyes, vidám, izgatott, olykor erőszakos, de mindenekfölött jóindulatú és barátságos lady Blanchemaint? Hullámos, ősz haját, gyöngéd, még mindig csinos arcát és sima bőrét az erős csontokon? Ki nem ismeri szép, öreg szemét, mely oly gyöngéden és okosan, oly kíváncsian és gúnyosan tud nézni a fekete, ívelt szemöldök alól? Ez Blanehemain Lujza bárónő, lakik Lussexben, Kensingtonban és San-Remóban.