Helena Dawson

– Ha festem, csakis az enyém lehet! – John Sutherland felvonta szemöldökét, majd vidám mosoly futott át az arcán. Ez annyira meglepte Charlotte-ot, hogy elfelejtette megmagyarázni félreérthető szavait. :Miért is nem mosolyog gyakrabban_? – gondolta. Úgy látszik, ennek az embernek a megjátszott érzelmi hűvössége ellenére mégis van szíve. Pedig ő már kételkedett benne.

– Az utóbbi időben alaposan szembenéztem magammal. – A lány a képre mutatott. – Ugyeez még nem a teljes Charlotte Flynn? Egyet-mást elhagytam belőle, például az önzését és a kemény, kegyetlen önfejűségét, amely elriasztja és elijeszti a többi embert. Nem, ennek a Charlotte-nak nem jó a jelleme. Megérdemli, hogy magányos maradjon.
John óvatosan elengedte a kezét, felállt, és letérdelt a padlóra a kép elé.
– Semmit sem ismerek fel mindebből ezen a képen – jelentette ki halk, de határozott hangon. – Viszont látom benne a határozottságot, a szenvedélyes akaratot. Látom a bátorságod, őszinteséged és a jogos büszkeséged arra, amit máris elértél. Ne felejtsd el Charlotte, hogy megtanultam az arcképekben olvasni. Igazi szaktekintély volt a tanárnőm. És még valami mást is látok – folytatta megváltozott hangon. – A szemedet, amelyet fáradhatatlanul tudnék
csodálni, a csókra termett szádat, a szenvedélyes, odaadó tested ígéretét. Annak az asszonynak az arcát látom, aki először kénytelen volt elhagyni, hogy ráébredjek, milyen nagyon szeretem és vágyom rá, és mennyire hiányzott.