Hawthorne Nathániel amerikai

A boldog ember oly szokatlan és szent teremtmény e szomoru világon!

363. oldal

Fel lehet tennünk, hogy a buskomor ember itt sötét bölcsészettel ismerkednék meg. Megtanulná, mikép kelljen béketüréssel viselni egyéni szomoruságait, melyek csak egy rövid életen át tartanak, mig itt oly végtelen szerencsétlenség jelei mutatkoznak a legnagyobb mérvben s az időnek oly számos távoli határkövei körülötte mindenfelé, hozzák ezredévek messzeségét a tegnap körébe.

464. oldal

„Tartsa meg tehát rokonszenvét oly bánatok számára, melyek ily vigasszal megelégszenek, mondá hatalmas erőfeszitést téve, hogy magát összeszedhesse. Ami az én szomoruságomat illeti, tudom mikép bánjak vele. Csak tévedés volt az egész: ön mitsem tehet én érettem, ha csak kővé nem változtat itten márványtársul Cleopatrája számára.”

144. oldal

De mindamellett azon bámulatos szépséget tüntette fel, minőt gyakorta láthatunk azoknál, kik nem rég állottak ki valamely nagy tusát s elérték az épen ellenkező oldalon fekvő békét. Látjuk azt az új anya arcán, látjuk a halottak arcvonásaiban.

404. oldal

A véletlen és a változás szeret foglalkozni az emberek megállapitott terveivel, de nem czéltalan bolyongásaikkal.

328. oldal

Valami rendkivül kedves, sőt megható – legalább igazán kellemes, gyöngéd és megnyerő – rejlik eme varrási sajátságban, mely a nőket a férfiaktól megkülönbözteti. A mi nemünk képtelen ily közbevetett szórakozásra az élet számtalan foglalkozásai között; de a nőknél – bár mily rangfokozaton álljanak, bármennyire meg legyenek áldva értelemmel és szellemmel, avagy felruházva megható szépséggel – mindig van készen valami apró kézimunka, melylyel minden üres percz csekély hézagát kitöltsék. A tűvel mindnyájuknak ujja meg van barátkozva. A királynő kétségen kivül használja azt adandó alkalommal; a költőnő époly ügyesen forgatja azt, mint tollát; a nő szeme, mely uj csillagot fedezett fel, elfordul dicsőségétől, hogy a kis csiszolt műszert zsebkendője szegélyén végig csusztassa, vagy valamely esetleges kifoszlást ruháján betüzzön. És e tekintetben nagy előnynyel birnak fölöttünk. A selyem, vagy gyapju gyönge szála összefüzi őket az élet szük, családias és gyöngéd érdekeivel, melyeknek folyton működő befolyása oly sokat tesz a jellem épségére s eltávolitja mindazt, ami különben halálos érzékenység veszélyes felhalmozódására lehetne. Az emberi rokonszenv jó nagy adagja e villanyos szálon fut végig, kiterjedve a tróntól a legszerényebb varrónő füzfaszékeig s fön és alant bizonyos közösségben tartván össze rokon teremtményeit. Szerintem józan és gyöngéd jellemre mutat, ha a magas gondolkozásu és képzettségü nők varrni szeretnek; különösen mivel soha nincsenek inkább otthon szivvel lélekkel, mint a midőn igy foglalkoznak.

42-43. oldal

De felnyitván a födelet, nem ragyogott ki belőle gyémántfény, hanem csak egy pelyhes gyapotba takart kis szép idomu kéz a legfinomabban márványba metszve. Oly szerelemteljes gond és a legkeresettebb művészet pazaroltatott reá, hogy valóban ugy tetszett, mintha a tenyér saját eredeti anyagának puhaságával birna. Érintve ama kedves ujjakat – ha ugyan a féltékeny szobrász megengedett ily érintést – alig hitte volna az ember, hogy szüzi melegség nem lopózik belőlök át szivébe.

134. oldal

Innen visszament az anglo-szászok közé s közöltetett a német müvészekkel, kik oly gazdagon egészitették ki azt regényes feldiszitésekkel és kinövésekkel saját módjok szerint, hogy Tieck vagy Hoffmannhoz méltó phantásia lett belőle. Mert senkisem tartotta lelkiismeret elleni dolognak, valamit toldani a csodálatos eset valószinütlenségeihez.

34-35. oldal

„Tökéletes lehet-e a hit*, a melyben születtem és lélegzettem, ha egy gyönge lényt, minő én is vagyok, kétségbeesetten hagy bolyogni eme nagy bánattal, mely földre ver?”

*keresztény

400. oldal