Hans Habe magyar

A háború kollektív tragédia, csak kollektíven viselhető el. Abban a pillanatban, amikor a katona átérzi egyéni tragédiáját, a háború elveszett.

De nem igaz, hogy a háború megkeményít. A hősiesség: gyanútlanság.

Az ember évezredek óta harcol a káosz ellen, de a rendről alkotott saját elképzelése annyira zavaros, hogy egyre mélyebbre süllyed benne.

Amerika tragédiája, hogy Tennessee Williams darabjai nem történelmiek: nem azt ábrázolják, ami volt, hanem azt, ami van. Amerikának nem az a tragédiája, hogy nincs múltja, hanem az, hogy az a múlt még mindig megvan.
Természetesen, hogy ez a világ megihlette Tennessee Williamst, a nagy költőt. A Dél nem jellemző Amerikára, ám Amerika legjellemzőbb része; és egyetlen szerencsénk, hogy tévesen múltnak képzeljük, ami valójában a jelenben játszódik. A deszka falú kávéházak, a sűrű szövésű moszkitóhálók, amelyeken a rovarok fennakadnak, akár a menekülő foglyok a drótkerítésen, a kopott fehér, fekete és fehér, más szín nincs, a színek hiánya, a „juke box”-ok, a sajtbura alatt az avas papírt idéző sütemények – a legyek úgy ragadnak rájuk, mint kiéhezett rabok –, a híg kávé, az étlapok összefogdosott celluloidtokban, a papírszalvéták az elgörbült tartókban, üres cigarettaautomaták és „candy bar”-ok, bádog evőeszköz, mint a börtönben – ingujjas kereskedelmi utazók, férfias lányok blue jeansben, csapzott pincérnők, whisky, whisky, whisky az egyetlen vigasz, és sex, sex, sex, mert nincs más, csak sex és whisky, whisky és sex, kotló brutális, alattomos hallgatás, és mindent beborítva a nyomorúság sűrű levegője, a kisebbrendűségé és ingerlékenységé – mi lehet itt a cselekvés motívuma, ha egyszer itt az élet a cselekvés motívuma?

K. O. the Kennedys!

Texasról beszélgettünk, és összehasonlítottuk a két nagy nyugati pionír államot. Történetükben sok a hasonlóság: mind a kettő az amerikai hódítások végállomásának számított; a pionírok mind a kettőt kemény harcokban hódították el az indiánoktól; mind a kettő fölött Spanyolország zászlója lobogott; mind a kettő a puszták országa volt, és kincseit ököllel, makacs szorgalommal kellett elragadni; mind a kettőt ugyanabban az időben csatolták az Államszövetséghez – Kaliforniát 1850-ben, öt évvel később mint Texast –, mindkettő hirtelen virágzott fel, az egyik az olaj révén, a másik olaj és arany révén, röviden szólva, mind a kettő az volt, amit közönségesen Vadnyugatnak neveznek. De Texas Vadnyugat maradt, Kaliforniából pedig szelíd Nyugat lett.

A szelíd nyugat

1946 esztendejének ezen késő februári és kora márciusi napjaiban a néhai Achim von Sibelius ezredes sokféle, továbbá neki magának is alig-alig érthető tapasztalatokat gyűjtött.

291. oldal

A német birodalomnak soha, egyetlen másodpercig sem állott szándékában a zsidók szabadon bocsátása, sem fejenként kétszázötven dollárért, sem a tízszereséért, de még a százszorosáért sem. A játékot, melyet Németország önnel űz, már hónapokkal korábban elhatározták Berlinben; csak a kedvező alkalomra vártak, hogy színre vigyék. Az Evianból távolmaradó Németország az ön szájával jelentette be nemcsak azt, hogy eszében sincs tíz birodalmi márkánál akárcsak egy fillérrel is több útravalót adni a zsidóknak, hanem azt is, hogy anyagi áldozatot követel a zsidók elbocsátásáért. Így akarta a konferenciát megbénítani;

Egyszer s mindenkorra szétszakítottnak tűnt a sebesült ország. Már évszázadok óta minden háború elején azt hirdették, hogy a határok leomlanak, ám most új határcölöpök álltak keresztül-kasul Németországban: orosz, amerikai, francia és angol határjelzők. 1946 januárjában életbe lépett a „közlekedéskorlátozás” a megszállási övezetek között; középkoriasan nehézkes volt így a közlekedés, négy különböző ország igyekezett rányomni sajátos bélyegét a legyőzött országra. Az orosz szektorban az emberek villámgyorsan alakultak át szánalmas kulákokká. Chewing gum és Coca-Cola lettek az amerikai zóna nyalánkságai; az egész „famille” szorította ki a németeket lakóhelyeikről a francia övezetben; az angolban a száguldó brit „lorries” ülésein pedig ott ült India, Burma vagy Dél-Afrika gyarmatosító urainak szelleme is. Ismételten csak bebizonyosodott, hogy az ember az, ami mindig is volt: nyomorult exportárucikk, ami minden egyes mérfölddel, amellyel otthonától távolodik, egyre csak romlik, az idegen népek közötti kapcsolat pedig, amelyet az idealisták meg az álmodozók oly ígéretesnek tartottak, olyan volt, mint mikor kinyitnak egy láda bűzölgő osztrigát, amely túl sokáig utazott.

341. oldal

A lázongó gyomor nem olyan volt, mint a házőrző kutya, aki egy idő után megszokja az ismerős látogatót – ahelyett, hogy hozzászokott volna az éhséghez, egyre hangosabban morgott és ugatta.

341. oldal

Ha valaha is bizonyításra szorult volna, hogy az adventi időszak mágikus módon megváltoztatja az embereket, megzendíti bennük a rendkívüliség hangjait, a hétköznapét pedig legalább néhány napra elnémítja, akkor 1945 adventje bizonyságot adott efelől. „Szinte új vasalót ajánlok, 220 Volt; jó állapotban lévő csecsemő játékbabát keresek hozzávaló babaruhával. Klipstein. Friedenheimer Strasse 18” – így hirdetett egy anya, aki minden áron babát akart babaruhával együtt a szegényes fa alá tenni. „Orosz csizmát ajánlok hintalóért” hirdetett egy önzetlen apa, egy nagylelkű vőlegény pedig „két 48-as méretre szabott öltönyt” kínált „eljegyzési gyűrűért”. Ahogy az első téli hónapokban a gyakorlatiasság tromfolt – elcserélnék estélyi ruhát kerékpárbelsőért", „csillárt csizmáért cserébe”, „ki ajánl főzőlapot írókészletért?”, úgy most a vidáman felesleges dolgok visszakerültek az őket megillető helyükre, és szépséges könnyelműséggel cserélgettek az emberek meleg kesztyűket világító gömbökért. Kapni persze nem sok mindent lehetett a szétbombázott boltokban meg az üres üzletekben. Egy hirdetés mégis így szólt: „Újdonság! Tabakvágó gép! A legszebb ajándék az uraknak!” és azt (így!) is kiderült, hogy ruhafogasok, függönyrudak, kosarak, a „Struwwelpeter” egy új kiadása, sőt még néhány keréken guruló tacskó is kapható volt a szabad piacon.

192-193. oldal