Hannah Arendt német

A véleményszabadság csak komédia, ha nincs biztosítva a tényszerű információ, és ha maguk a tények nem kétségbevonhatatlanok.

244. oldal

Amint már említettük, a nürnbergi perek alapjául szolgáló londoni statútum az „emberiség elleni bűncselekményt” „embertelen cselekedetként" definiálta, amiből aztán a német fordításban a közismert „emberiesség elleni bűncselekmény” (Verbrechen gegen die Menschlichkeit) lett – mintha a nácikból az „emberiesség” hiányzott volna, amikor milliókat a gázkamrákba küldtek –: nos, ez valóban az évszázad eufemizmusa.

302. oldal, Epilógus

„Egy jó kormányzat alattvalója szerencsés, egy rossz kormányzat alattvalója balszerencsés. Nekem nem volt szerencsém.”

199. oldal

Eichmann számára akkor kínálkozott a legjobb lehetőség pozitív oldalának megmutatására, amikor a fiatal rendőrtiszt [akit azzal bíztak meg, hogy gondoskodjon Eichmann jó szellemi és pszichikai állapotáról], pihentetőül a Lolitát adta olvasni neki. Eichmann két nap múlva, láthatóan indignálódva adta vissza: „Meglehetősen kellemetlen könyv [Das ist aber ein sehr unerfreuliches Buch]” – mondta őrének.

61. oldal

A pártatlanság, és vele együtt minden hiteles történetírás akkor született, amikor Homérosz éppolyan fontosnak tartotta megénekelni az akhájok tetteit, mint a trójaiakét, s Hektór dicsőségét éppúgy zengte, mint Akhilleusz nagyságát. Ez a homéroszi pártatlanság és ahogyan ez Hérodotosznál is visszhangzik, aki azért fogott műve megírásába, hogy „a nagy és csodálatos tettek, melyeket a görögök és a barbárok vittek végbe, hír nélkül el ne múljanak”, mindmáig az általunk ismert legmagasabb rendű objektivitást képviseli. Nem csupán arról mond le, hogy csak saját népe, csak az az oldal érdekelje, amelyen áll – ami napjainkig minden nemzeti történetírás jellemzője –, hanem elveti a győzelem vagy vereség alternatíváját is – ami a modernek elgondolása szerint magának a történelemnek „objektív” megítélését fejezi ki –, és nem enged beavatkozást annak eldöntésébe, hogy mi érdemes a halhatatlanságot jelentő dicséretre. Valamivel később, a legnagyszerűbb formában Thuküdidésznél, megjelenik a görög történetírás egy másik erőteljes eleme, amely szintén az objektivitást segíti elő. Ez csak a polgárok egymás közötti beszélgetést hihetetlen mértékben biztosító poliszbeli élet hosszas tapasztalatai után kerülhetett előtérbe. A szüntelen beszélgetések során a görögök rájöttek, hogy közös világunk rendszerint végtelen számú, különböző nézőpontból vehető szemügyre, melyekhez a legváltozatosabb vélekedések kapcsolódhatnak.

59. oldal

A társadalom és a tömegtársadalom közötti legfőbb különbség talán az, hogy a társadalom akarta a kultúrát, felbecsülte és árucikké értékelte le a kultúra termékeit, saját önző céljai érdekében használta és kihasználta, de nem „fogyasztotta” őket. Ezek a termékek még legkopottabb formájukban is termékek maradtak, s megőriztek bizonyos objektív jelleget; szétmállottak, mígnem törmelékhalommá váltak, ám nem tűntek el. A tömegtársadalom ezzel szemben nem kultúrát, hanem szórakozást akar, s a szórakoztatóipar által kínált portékát éppúgy fogyasztja, mint bármely más fogyasztási cikket.
[…]
A baj azonban voltaképpen nem a tömegtársadalomban vagy a szükségleteit kiszolgáló szórakoztatóiparban gyökerezik. Épp ellenkezőleg, a tömegtársadalom, mivel nem kultúrát, csupán szórakoztatást akar, valószínűleg kisebb fenyegetést jelent a kultúrára nézve, mint a jó társadalom nyárspolgárisága; a művészek és az értelmiségiek rossz közérzete ellenére – amely részben talán annak köszönhető, hogy képtelenek áthatolni a tömegszórakoztatás lármás sekélyességén – éppen a művészetek és a tudományok gyarapodnak továbbra is, nem a politikai dolgok. Mindenesetre, amíg a szórakoztatóipar saját fogyasztási cikkeit termeli, éppúgy nem vethetjük szemére termékei múlékonyságát, ahogyan egy pékségre sem neheztelünk azért, mert áruja tönkremegy, ha nem fogyasztjuk el azonnal.

212-213. oldal

Mivel a tekintély mindig engedelmességet követel, rendszerint összetévesztik a hatalommal vagy az erőszak valamely formájával. A tekintély azonban eleve kizárja a külső kényszer alkalmazását; ahol ez történik, ott maga a tekintély semmisül meg. Másrészt a tekintély összeegyeztethetetlen az egyenlőséget feltételező s érvelések sorozatán át zajló meggyőzéssel is. Ahol érvek hangzanak el, ott a tekintély elbizonytalanodik. A meggyőzés egalitárius rendjével szemben a mindig hierarchikus tekintélyelvű rend áll. Ha a tekintély egyáltalán meghatározható, akkor azt mondhatnánk, hogy ellentétes mind az erőszakos kényszer alkalmazásával, mind az érveken át kifejtett meggyőzéssel.

101-102. oldal

Az, hogy a platóni pokol átkerült a keresztény dogmák hitvallásába, oly mértékben erősítette meg a vallás tekintélyét, hogy a világi hatalommal vívott bármely küzdelemből győztesen kerülhetett ki. E megerősödésnek azonban az volt az ára, hogy a tekintély római fogalma meggyengült, s az erőszak eleme beférkőzhetett mind a nyugati vallási gondolkodás struktúrájába, mind az egyház hierarchiájába. Hogy ez az ár valójában mekkora volt, azt azon a nagyon is zavarba ejtő tényen lehet lemérni, hogy vitathatatlanul nagy formátumú emberek – köztük Tertullianus, sőt még Aquinói Tamás is – képesek voltak elfogadni az egyik legnagyobb mennybéli boldogságként azt a kiváltságot, hogy részük lehet majd a pokolban zajló elmondhatatlan szenvedések látványában. A kereszténység több évszázados történelmében talán semmi sem kerülhetett volna távolabb és semmi sem lehetne idegenebb a Názáreti Jézus tanításától, mint az eljövendő büntetések gondosan összeállított lajstroma és a félelmen át érvényesülő kényszerítés óriási hatalma, s ez a félelem csak a modern kor legutóbbi stádiumaiban veszítette el közéleti-politikai jelentőségét. A vallásos gondolkodást illetően minden bizonnyal rettenetes irónia az, hogy az Evangélium „örömhíre”, az „élet örökkévalósága” végül is nem az egyre növekvő boldogságot, hanem a félelemben leélt földi életet eredményezte, s a halált nem megkönnyítette, hanem megnehezítette az ember számára.

141-142. oldal

Mivel a hazug szabadon alakíthatja „tényeit”, hogy azok megfeleljenek hallgatósága érdekeinek és tetszésének, sőt puszta elvárásainak is, igen valószínű, hogy meggyőzőbb lesz az igazmondónál. A hihetőség valóban rendszerint az ő oldalán áll majd; okfejtése, mondhatni, logikusabban hangzik, mivel minden esemény egyik legszembeszökőbb vonása, a meglepetésszerűség mozzanata eltűnt belőle.

258. oldal

Kérdés: Öltek embereket a táborban? Válasz: Igen.
K: Megmérgezték őket gázzal? V: Igen.
K: Elevenen eltemették őket? V: Néha előfordult.
K: Az áldozatokat Európa minden részéről szedték össze? V: Úgy gondolom.
K: Személyesen segített embereket ölni? V: Egyáltalán nem. Én csak számvivő voltam a táborban.
K: Mit gondol arról, ami ott történt? V: Először rossz volt, de aztán megszoktuk.
K: Tudja, hogy az oroszok fel fogják akasztani? V: (könnyekben tör ki) Miért tennék? Mit tettem?

Raymond A. Davies tudósító beszélgetése a maidaneki haláltábor alkalmazottjával, idézi Hannah Arendt

141. oldal