!

Halász Gábor magyar

1901. július 4. (Budapest) – 1945 május (Balf, Magyarország)

NemFérfi
Wikipédiahttps://hu.wikipedia.org/wiki/Halász_Gábor_(kritikus)

Képek 1

Könyvei 4

Halász Gábor: Halász Gábor válogatott írásai
Halász Gábor: Magyar századvég
Halász Gábor: A tiltakozó nemzedék
Halász Gábor: Az értelem keresése

Szerkesztései 1

Halász Gábor (szerk.): Az angol irodalom kincsesháza

Fordításai 1

Francesco Petrarca: Francesco Petrarca daloskönyve

Róla szóló könyvek 2

Gál István: Bartóktól Radnótiig
Kolozsvári Grandpierre Emil: Legendák nyomában

Népszerű idézetek

>!
_Andrea_

Ha az angol e szót kimondja: „viktoriánus", pontos kép merül fel benne egy pofaszakállas, komoly gentlemanről, derékbaszabott hosszú redingotban, amint éppen a Times-et olvassa, kicsit kopott fényképeknek, kicsit karikaturának hatón, tiszteletet parancsolva s egy árnyalatnyit nevetségesen. A kép egy életstilust is kifejez, a tehetőség és (óvatos) életélvezet korszakát, a megbízhatóság és az (akaratlan) unalom, a fellendülés és a (túlságosan) hosszú béke, a virágzó kereskedőházak és a viharzó képviselőházak idejét, gyárakat és klubokat, ipari kiállításokat és music-hallokat. Közben nőket is lát, csipkés alsószoknyában és plörőzös kalappal, ájulásig befűzve, de az öntudatosságig emancipálva, napernyővel és könyvvel, szemérmesen és titkolt szenvedéllyel, dámának és kokottnak egyformán beválón. Majd lakásokba pillant be, vidék úrikastélyokba és városi szalonokba, masszív bútorok közé, plüs, selyem, bársony sötétomlású drapériáiba, hideg ebédlőkbe és vak hálószobákba. Az utcákra is jut oldalpillantás, imponálóan csúnya épületekre, emeletes omnibuszokra és mindig siető, sodródó szürke tömegekre. S föléled az emlékezése az örökké élő, főkötős öreg királynéra, udvari bálokra és arisztokrata estélyekre, katonai parádékra és flottademonstrációkra, parlamenti vitákra és utcai felvonulásokra. Lázadó költőkre és engesztelő regényírókra is emlékezik, tudósok végeérhetetlen vitáira, feltalálók, technikusok meg-megújuló izgalmaira. De tud a nyomortanyákról is, a mélyben erjedő nyugtalanságról, anarchisták villanó késéről, sztrájkokról és rendőrattakokról. Igen, ismer rá, mindez így együtt „viktoriánus", együtt adta a polgári keretet, nagyságával és kicsinyességeivel, önérzetével és aggodalmával, tündöklésével és bukásával. Ez volt a nagyratörő század, melyet stupidnak bélyegezhetett meg a rákövetkező nemzedék s amelynek most, lelkesülés és ellenérzés multán, külső-belső képét próbáljuk újraélni.

5-6. oldala

2 hozzászólás
>!
_Andrea_

A nő különben és a köréje font kérdések szövevénye pillanatra sem hagyja nyugton a polgári lelket. Egyrészt a lovagkor megújut tiszteletével közeledik feléje, másrészt megint kiváncsiskodásának engedve, fürkészi érzelmei és ösztönéletének „problémáit", „tiktait"„ (az analitikus regényi is mi más, mint remekké kiművelt intimeskedés?) borzongva idézi meg a belőle kiáradó „romlást", „végzetet", s e fojtott, izgatott képzelődésnek megfelelően öltözteti is tollba, prémbe, fátyolba, muffba, uszályba, legyező mögé rejti arcát, boudoirt talál ki számára rejtekhelynek és szinte belefullasztja szalónja, vitrinjei, öltözőasztala tengernyi semmiségébe, ahogy sóhajai, rosszullétei, hangulatai, szeszélyei szüntelen változó áramába is. Minden nő kicsit megnemértett asszonyként gyötrődik ekkor értelmetlenségekkel telezsúfolt babaotthonában; boldogtalan, mert az áhítattal rátekintő férfi meg akkor lenne boldogtalan, ha kénytele lenne őt megérteni. Így mindegyik a szerepét játssza és az életben és a színpadon egyformán megszületik a polgári dráma.

15. oldal

>!
_Andrea_

Igaz viszont, hogy a giccs kialakulását és páratlan arányú elterjedését is új pártfogóinak köszönhette a művészet. Az átlagízlés, sőt a rossz ízlés parancsolóan követelte meg a magáét és tömegesen akadtak készséges kiszolgálói. A kispolgár az egész századon át elvárta, hogy érzelmes történetekkel gyönyörködtessék, megmutassák a szegénységet, de ne tudjanak a nyomorról, megrajzolják a karriert, de hallgassanak az eszközökről, daloljanak a szerelemről, de ne említsék a testet. Falaira édeskés zsánerképeket kívánt és a legkisebb merészségtől is visszaborzadt.

16. oldal

>!
levai_dora

Általában nem könnyű eldönteni, hogy a tudomány világán belül folyó viták mennyiben szólnak „valós dilemmákról” és mennyiben csak a tudomány világán belül zajló politikai természetű folyamatok tükröződései.

28. oldal

>!
levai_dora

…más megközelítést alkalmaz a kutató, amikor a kormány bízza meg egy konkrét probléma elemzésével, mást akkor, amikor saját érdeklődésétől vezetve pályázik egy kutatási tenderkiírásra, megint mást akkor, amikor kedvtelésből, kötöttségek nélkül kutat, sőt létezik a kudarc paradigmája is (amikor ilyen vagy olyan okból sikertelen a kutatás.

32. oldal

>!
_Andrea_

A polgár, akit nem támogatott a születés előnye, az érvényesülés szuggeráló hatását kereste és élte át maga is a legerősebben. A karrier izgatta, a megfutott emelkedő út, a hivatali és szellemi ranglétra. Ideálja egyrészt a jócsalád, ahol azonban már nem a leszármazás arisztokratikus önérzetén van a hangsúly, ez elvont büszkeségen, hanem a konkrét siker lehetőségén, amit rokonság és összeköttetés segít elő. A vérbeli arisztokratát a külső érvényesülés semmivel sem emeli a születésadta rang fölé, polgárnak viszont a szerencsés születés csak út a rang felé. S ha ez az előny hiányzik, a self made man-t ünnepli, aki aga erejéből valósította meg a felfeléjutást. Az arisztokratánál az egyéniség számít, a polgárnál a teljesítmény, az egyiknél a különállás, a másiknál a sorbailleszkedés, az egyik különcködő, a másik konformista. A nagy vállalkozások korát valójában nem nagy egyéniségek teremtik meg, hanem uralkodó típusok; tudósé, a nagyiparosé, a költőfejedelemé. Az akadémiáknak sohasem volt olyan jelentőségük, mint ekkor; bennük a polgári rend- és rngtartás ölt testet, amely hivatalos elismerést, mintegy ranglétrát kíván meg a szellemi alkotók számára is és a maga karrierjét ünnepli reprezentatív művészeiben és íróiban is. A közélet, amely régebbi időkben úri mellékfoglalkozásnak számított és a mágnásoknál továbbra is annak maradt, a polgárság körében most főfoglalkozássá lép elő, hivatásos politikusok és egyesületi vezérek, jótékonykodók és szociális gondozók látják el nem kis feladatukat. Mindenki szervezkedik, a munkaadó éppenúgy, mint a munkás, mindenki tag valahol és társadalmi tekintélye futtatja itt is a ranglétrán az egyszerű jelenvolttól az áhított elnökségig. Még hivatali életét is állandó bizottságosdiban éli le, még üzleti ügyeitől is elválaszthatatlan lett a társulattá szervezkedés. Senki sem önálló, mindenki függvénye másvalakinek; de éppen az erőknek e bonyolult összjátékából szerzi meg a polgári siker feltételét: a pozíciót. A tekintélyt, amely lényegéből hiányzik, s amely a vezető rétegben nélkülözhetetlen, fáradságos, kerülő úton így hódítja meg magának a polgár.
Talán e folytonos megerőltetéssel függ össze, hogy magánéletében mindennél jobban óhajtja a kényelmet. A század második fele ipari kiállításaival, sokszorozódó technikai felfedezéseivel, szédületes fejlődésével elsősorban ezt a hajlamot szolgálja. A nagyúrnak alig számított az otthon kényelme, rideg várak, pompás, de alig lakható kastélyok, elmaradt vidéki kuriák beszéltek századokon át egy hiányzó érzékről. A kényelmetlenségre ébredés már polgári ösztön, s a civilizáció vívmányaival ismerkedésre természetesen kínálkozik a szó: polgárosodás. A kastélykultúra nagyvonalú volt, birtokokban gondolkozott, parkokat képzett ki, homlokzatokat alakított, a polgár alkotó munkája a lakásában zsúfolódik össze, az ő teremtménye a lakáskultúra.

9-10. oldal