!

Hajnal Anna magyar

1907. február 1. (Gyepűfüzes) – 1977. szeptember 6. (Budapest)

Wikipédiahttp://hu.wikipedia.org/wiki/Hajnal_Anna
Életrajz

Könyvei 17

Hajnal Anna: A náthás medve
Hajnal Anna: Az elefántról meg a fánkról
Hajnal Anna: Csak ennyi?
Hajnal Anna: Ének a síkságon
Hajnal Anna: Tiszta tiszta tiszta
Hajnal Anna: Halászik a róka
Hajnal Anna: Elhiszed nekem?
Hajnal Anna: Parti város
Hajnal Anna: Szertelen nyár
Hajnal Anna: Szamárfészek

Kapcsolódó kiadói sorozatok: A magyar irodalom gyöngyszemei

Fordításai 30

Sylvia Plath: Sylvia Plath versei
Robert Burns: Robert Burns versei
Ferencz Győző (szerk.): Byron, Shelley, Keats versei
William Blake: William Blake versei
Walt Whitman: Fűszálak
T. Aszódi Éva (szerk.): Fecskeköszöntő
Percy Bysshe Shelley: Shelley versei
William Blake: A tapasztalás dalai
Walt Whitman: Ének magamról
Dornbach Mária – Szász Elizabeth (szerk.): Tavirózsa kisasszony

Antológiák 15

Becze Gábor – Gryllus Dániel – Huzella Péter – Radványi Balázs (szerk.): Nálatok laknak-e állatok?
Bauer Gabriella (szerk.): Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény
S. Sárdi Margit – Tóth László (szerk.): Magyar költőnők antológiája
Lukács László (szerk.): Innen és túl
E. Fehér Pál – Garai Gábor (szerk.): Mai magyar költők antológiája
Becze Gábor – Gryllus Dániel – Huzella Péter – Radványi Balázs (szerk.): Ukulele
Rába György (szerk.): Verses világjárás
Kelemen Sándor (szerk.): A kívánságfa
Bikády György (szerk.): Noé vesszeje
Gál Zsuzsa (szerk.): A zene szava

Róla szóló könyvek 3

Nemes Nagy Ágnes: Szó és szótlanság
Vas István: Az ismeretlen isten
Németh G. Béla: Küllő és kerék

Népszerű idézetek

>!
Emmi_Lotta IMP

Őszi eső mikor esik,
sűrű erdő nedvesedik,
ki nem szeret náthát kapni,
erdőre ne menjen lakni!
Barna medve jól megjárta,
jött egy szél, a fát megrázta,
hogy megázott!
Hogy megfázott!
Zuhannyal zuhant nyakába,
leteperte őt a nátha.
Náthás lett a medve, mérges,
ki ne tudná, hogy mit érez!
Szegény feje,
gőzzel tele,
mint a léggömb ül a nyakán,
ha prüsszent, elszáll talán!
Pedig prüszköl egetverőt,
majdhogy szétviszi az erdőt.
Be is vonul barlangjába,
ezeréves fa odvába.
Barlangjában egymagában
dörmög, morog,
helyben forog,
amit érez, meg nem érti,
mi az, ami torkát sérti.
Szegény orrát
csavargatják,
akárhogy néz,
senkit sem lát!
Hátrál szegény, de hiába,
orrában csak úr a nátha!
Csavargatja,
viszketteti,
szurkálgatja,
prüsszögteti!
Szegény medve
így járt vele,
jajjal, bajjal van most tele!

Bizony összegömbölyödik,
bizony ki se gömbölyödik,
szipog, fel-fel fohászkodik,
álmában is panaszkodik,
kialussza nagy baját,
télig alszik, s télen át.

>!
kicsibak P

Töredék a szerelemről

Meghalnék én, de élek
érted,
félek, hogy árva leszel,
féltlek:
mint gyönge gyermekét az
anyja
éjjel takaratlan nem
hagyja,
úgy takargatlak életemmel
féltelek égő félelemmel.

Én fáradt volnék, s megyek,
járok,
én türelmetlen lennék,
s várok,
én gyáva volnék, s mégsem
félek,
test voltam, s lettem érted
lélek.
Látom az utcát magam
nélkül,
ha mégis legyőzetem
végül,
elhullok bénitó bajokban,
elégettetem nagy fagyokban – - –

70-71. oldal - A gyermektelen anya (Orpheusz, 2014)

>!
kicsibak P

Szerelmesek

Két külön világegyetem
bőrrel határolt végtelen
kikben külön folyók erek
külön párállnak gőzlenek
kikben két külön öntudat
jár külön külön utakat
törékeny diplomáciák
vad áradást hidalnak át
kigyúlt mágneses pólusok
kék északfénye felragyog
s egymáshoz vonzott részletek
összefonódva fénylenek.

Elfordulnak a pólusok
eloldódó mozdulatok
félöntudatlan fordulat
hagy el idegen partokat
kihűlt ragyogás hűs sötét
védi a magány felszínét
külön külön hűlő világ
viszi hunyó zsarátnokát
űrben mely őrzi távolát
külön keringő két halált.

(1970. szeptember 9., Szigliget)

68. oldal (Múlt és Jövő Kiadó, 2006)

>!
kicsibak P

Kit hívjak én?

Engem a némaság ajkához vett,
és kiivott akár egy csobolyót,
– oly száraz lett szívem és oly üres,
zuhanjatok belém, ti nagy folyók!

Ti téli felhők! fagyos csillagok
szülői, ott fenn gubbasztók, sötétek,
ti üresedők és sötétedők,
üres szivemet ti megértenétek.

Kit hivjak én? ki engem elvetett
nagyúr csatlósa volt s elvágtatott,
borítsatok be téli nagy havak!
szégyenkezik a napon a halott.

179. oldal - Napsütött ez a fájdalom (Opheusz, 2014)

>!
Véda MP

Formáltál engem örömödre,
két könnyű lábbal, szinte szállnék,
s ha hirtelen kinőne szárnyam,
nem lenne váratlan ajándék,
mert aki lát, meglátja rajtam:
ez itt az Isten kedvelt lánya,
akit a szelek körüllengnek,
s kinek a tavasz új ruhája.

Formáltál engem örömödre,
de ékesíts fel most csodákkal!
szivárványt küldj sötét szemére,
ha lát, lásson hétszín varázzsal!
hadd lásson tündéreknél szebbnek,
éjjel nevemre felriadjon,
mint akit ékes villám keltett,
s utána szédülten virrasszon.

Ha jön a reggel, minden fényben,
harmatban, hőben felidézzen,
ha nem lát, értem sóvárogjon,
és hogyha lát, hát megigézzem.
formáltál engem örömödre,
de öltöztess most illatokba!
lépéseim füröszd zenében,
s csillagokat bűvölj hajamba.

Tedd meg most legnagyobb csodádat,
segítsed meg most kicsi lányod,
mert ha nem látom, érte sírok,
s ha látom, majdnem holtra válok,
tedd, étlen-szomjan engem várjon,
és sírjon értem apadatlan,
s boríts el minden édességgel,
hogy mindezért megvigasztaljam.

Formáltál engem örömödre

Hajnal Anna: Csak ennyi? Összegyűjtött versek

>!
encsy_eszter

Tiszta tiszta tiszta

Már tudják, a földbe kerülnek,
négy deszka, riadtan fehérek,
szög nélkül, kulcsolva az ékek
mint ujjak egymásba feszülnek,
fedéltelen, nyitva a ház még
ez a dísztelen, ez a gyarló,
nincs rajta ablak se ajtó
padlóra kerül a vendég.

majd azt is kihuzzák alóla,
jaj, kezdjünk a síratóba
jaj, készülnek öltöztetésre,
jaj kötik majd csipkefehérbe,
jaj készek, megvarrva a gyolcsok
hol a szálra csomót sose kötnek,
ruhája könnyebben kibomlik
mikor oda omlik a rögnek,
hogy hozzáférhessen boldog
hűs mátkacsókja a földnek,

jaj készítve a kádak, a csöbrök,
mind fából a magas vödrök,
mind fából a pántok a dongák
szent vizek duzzasztják, mossák,
jaj sosem száradó csöbrök
jaj, örökké csillog és öblög
édeni víz varázsa,
jaj kezdjünk a siratásba,
jaj felmagasztalásra
a fürdetés asztalára
felteszik kétfelől fogva
ketten váll alatt fogva,
karját is támasszad fogva
– ne csüngjön szép keze szobra –
ketten térd alatt fogva
– jaj lába viaszszobra –
bokáját is támasszad fogva
jaj arany fejét fogjad
jaj holló fürtök omolnak!
Mérőkéket készítsétek
szentelt kádba merítsétek
hadd öntözzük szent vizekkel
ki most messzi útra kel:

jaj asszony színaranyból
föld alá mégy ragyogni,
jaj mécses színaranyból
olajad elszivárog,
jaj lámpa színaranyból
így kell majd kialudnod.

Szép orcáid én húgocskám
aranyláncok közt ragyognak
halántékodról a gyöngysor
ezüst csillogással árad
szemeid mint kisgalambok
patakvízbe mikor néznek
mikor tejben megfürödtek
ducok peremére ülnek

jaj színezüst tükröt már hiába tartanál örökre elsápadt arca elé
jaj lehellet nem futja, fátyol nem borítja, tisztán mutatja a szépet akárha csak élne

Halovány tengeri kagyló
füled márvány tekervénye
csiszolt jáspis fülönfüggő
hadd díszítse sápadásod

Elefántcsont nyelű fésű
utoljára szántja fürtöd
nosza nárdussal behintsük
mirrha gőzével kerítsük.

jaj mosdatnak megszentelt vizekkel, könnyekkel áztatnak, énekkel dicsérnak téged,
jaj liliom kenettel, fűszeres borokkal, illattal fürösztenek, locsolnak téged

két karod topázba foglalt
ékes sárga aranyhenger
elefántcsontból az ujjak
kék zafírokkal kirakva,
színezüstből van az olló
rózsa körmöd igazítani
elefántcsontból a ráspoly
hadd ragyogjon simasága

jaj ujjad már nem emel rubintbor serleget, jaj örökre beteltél, szomjúság, már sose epeszti ajkad,
jaj párducok hegye sem, oroszlán barlangja sem ijeszt
soha már, kardvas nem rémít el, rontás már nem foghat rajtad

elefántcsont nyakad tornya
Libánusról messze nézhet
alján liliom mezőben
két gidácska legelészget,
mikor meghűsűlt a nappal
felszívódnak az árnyékok
kerti illatot lehelnek
gránátalmás dombvidékek

jaj most aztán igazán elzárt kert ciprusok, nárdusok pomagranát fák hiába virulnak
jaj eljött az északi szél, ráfújt a diófás kertre, a dérütött gyümölcsök zökkenve koppanva lehulltak

mesteri kezeknek míve
csípőd kösöntyű hajlása
mint a szegfűs nyári rété
keneteid illatárja,
liliommal megkerített
hasad arany búzaasztag
köldököd arany kis csésze
nárdus illatokkal gazdag

jaj megkennek utolsó kenettel, idegen kezek is, idegen szemek is,
ámulva járnak rajtad!
jaj mit csak a szerelem tudhatna, titkaid meztelen kitárva, kezed
már leplet nem ragadhat, nem mozdul tiltani ajkad

óh mely ékes szobor járt itt!
Jeruzsálem arany lánya
föld alá merül ragyogni
lába felül aranylámpa:
száraid magasba nyúlók
párja márványoszlopoknak
elefántcsont kis bokáid
színarany talpon nyugosznak!
fejed felől aranylámpás
hét-hét ágán aranytányér
olajában hét kis gyűrűn
sirató mécs hét kis láng ég

Jaj aranyos sarudban nem lépdelsz felém már, pázsit
már nem suhog, kavicsos út többé nem hersen alattad, hiába várok,
jaj egyedül bolyongok sírok te éretted hajnalig harmatban járok

Jaj sírni sírni mit érhet?
készítjük az öröklétnek,
túl életen viruláson
túl bánaton elmúláson
már:

„Tiszta tiszta tiszta!”

tiszta már, nem halandó
nem bűnös nem esendő
örök már, nem mulandó
jaj végső magasztalásra
öltöztetés asztalára
emelik kétfelől fogva
fektetik tiszta gyolcsra
emelik kétfelől fogva
egyik kéz váll alatt fogva
karját behajlítva fogva
ne csüngjön szép keze szobra

másik kéz fejét emelve
homorú tenyérrel fogva
ketten térd alatt fogva
jaj lába viaszszobra –
bokáját is támasszad fogva.

Mit jámbor asszonyok varrtak
ráadjuk a végső inget,
kik láttuk pőreségét
majd épp így látnak minket.
Mert ő itt előttünk haladva
megjárta utunk végét,
fedjük be kegyelemmel
a vég kegyetlenségét,
ragyog az ingen a csipke
ragyog a ruhán a csipke
még egyszer feldíszítse
te jobb karját emeljed,
jobb ujját rácsúsztassad,
jobb karját már lehajtsad
– csuklón ragyog a csipke –
fordítsd a jobb oldalára
most bal karját emeljed
bal ujját rácsúsztassad,
balkarját oldalára
elsimítva lehajtsad
– csuklón ragyog a csipke –
fektetve fordítsad lágyan
hadd csússzon az ing alája
inget ruhát lesimítsál
– csuklón ragyog a csipke –
övét alája csúsztasd
egyszer hajtsad köréje
– övén ragyog a csipke –
csomóba tilos kötni
kössünk kötényt elébe
csipkés asszonyi dísznek,
Főkötőt arany fejére
fürtöt rejtő csipkés fodrot
arcára árnyék boruljon
romlását szem már ne lássa,
lábát nem tudja emelni
tenyeredbe vedd bokáját,
áldott szent kezek kötötték
fehér harisnyáját húzd rá,
őt lábujja rózsakörmű
halovány viaszból öntve
karcsú boka hosszú lábszár,
térdére is hadd simuljon
gyönge burka utoljára.

Hát emeljük ketten-ketten
gyöngédeden emeljük
gyolccsal kibélelt házba
szent földdel teli párnán
méltóan elhelyezzük.
Cserepet két szemére,
mit látott, már ne lássa,
ajkára is, lezárjuk,
pecsét a hallgatásra,
favillát két kezébe
végső feltámadásra
könnyebben tápászkodjék
az angyaltrombitára.
Leplét fejére hajtjuk
lábát is betakarjuk
jobbról fölébe hajtsuk
balról is rája hajtsuk
most elbúcsúzzunk tőle:
többé már nem láthatjuk.

Jaj apja nincs anyja nincs előre mentek a kanyargós úton
[a fordulón túlról a mécsük már rég nem világol

jaj húgai öccse te hol vagytok? ispiláng réteken jártatok
[együtten, mi marad, mi marad a zöld ragyogásból?

Jaj mindenki elmarad! bátor friss bokáik remegve
[megdőlnek dehogyis indulnak rettegett úton utána!

Jaj nem kérdi szívem hogy mennél-e? ostorként
[pattogva hajszol utána szűk barlangos úton a kietlen tájra.

Jaj tántorgok utána, lehet-e? nem lehet? epedek,
[száradok, árnyát sem látom jaj ki lehet fáradtabb nálam?

Jaj botladoz lelkem, a félelem gödrei elnyelnek,
[remegek, sötétben sziszegő szelek közt tapogat lábam.

Halálnál a szeretett erősebb.
Sírnál buzgó szerelem keményebb.
Lángja tűz, az Úrnak tüzes lángja.
Nagy vizek e lángot el nem oltják.
Felhozott az Úr a pusztaságból.
Halál pólyáit lehányta rólad.
Szólott: kelj fel! s elindultál hozzám,
tett szívemre mint piros pecsétet,
tett karomra mint piros pecsétet.
Almafánk alatt pihenj szerelmem,
támaszkodjon hozzám gyenge vállad.
Felkelvén a szőlőkbe kimenjünk;
lássuk meg ha fakad-e a szőlő,
ha kinyílott a szőlő virágja?
gránátalmák kinyíltak az éjjel,
szerelmimet ottan közlöm véled,
illatoznak már a mandragórák,
ajtónk előtt várnak drágalátos
ó és új gyümölcsök, én szerelmem
mindet én tenéked megtartottam.

>!
Véda MP

Rossz vagyok? csupa hűtlenség,
mint füst a szélben erre-arra
úgy lengek át a napokon,
nem várva semmi diadalra…
Elernyedt minden akarat…
s ha fáradt kezeimet nézem
úgy érzem legjobb tétlenül,
lanyhán túladni az egészen.

Én megpróbáltam, s hittem is…
hogy mit? valahol még derengnek
lepkeszínek és sugarak…
de olyan fáradtan kerengnek,
oly messze már, hogy nevüket
s tapintásukat elfeledtem…
Ez lett volna az életem?
de ki maradt itt én helyettem?

Tapintom magam. Ugyanaz?
Fej. Karok. Lábak. Mi szökött el,
hogy üres a tapintható?
magamtól mikor? ki lökött el?
Hogy kicserélt egy pillanat,
hogy lehet, hogy észre se vettem?
Mindenki így él? vagy csak én,
ily tudatlanul, meglepetten?

Mindenki így él? hogy a fény
fürdik csodálkozó szemében,
és sokszor mondja azt, hogy: én,
s maga se tudja, hogy az ében
sötétben ki alszik el ágyán
s ki ébred fel helyette reggel,
kit visz előre könnyű lábán
s hogy kit dicsérget énekekkel…

aztán egyszerre, egy napon
minthogyha meghalna a reggel,
elsápad, elfoly vére mind
s tántorog hangtalan sebekkel;
minthogyha bennem hülne ki,
úgy elalélt vele a szívem…
ki halt meg akkor, ő? vagy én?
s mikor volt? ki mondhatja híven?

Ki felelhetne? Emberek,
ti máskép éltek? biztosabban?
valami hazátok csak van?
a földön s a holnapi napban?
valami biztos kéz csak fog,
s lámpát gyujt nektek, hogyha féltek?
…engem elejtett valaki…
s már csak a zuhanásban élek.

Ugyanaz?

Hajnal Anna: Csak ennyi? Összegyűjtött versek

>!
Véda MP

Jaj, hol is kezdjem, hogy el tudjam mondani,
mennyire boldog vagyok!
éjjel volt, hirtelen elállt az eső,
kacagtak a friss illatok,
kettesben mentünk a fák közt az uton:
percekre boldogok.

Aludni sem hagyott örömem éjjel,
nevetve gondoltam rád,
megszünt a rettegés, gyanu és vágyódás,
megszünt a rabszolgaság!
szeretlek, mégis a magamé vagyok, most
szabadon gondolok rád.

Bizhatok magamban, biztosan ringanak
napjaim felém megint,
haragod nem halál s üdvözülhetek a
magam törvénye szerint:
Hajnalok, nappalok vágytalan derüje
s csillagok nyugalma int.

Mert tudom ha engednék, nem lenne csókodból
sohasem, sohasem elég,
örvénylő keringés, kábulás, zuhanás,
nem bánnám hogyha az ég
naprendszerei bomolva keringnek
és itt a fekete vég.

S a nyujtózó fák közt megéreztem hirtelen:
szabad, szabad vagyok!
énekeltek a csendben a cseppek
s a bolondul friss illatok –
sohsem szerettelek annyira még,
mint most, hogy szabad vagyok.

A magam törvénye szerint

Hajnal Anna: Csak ennyi? Összegyűjtött versek

>!
Véda MP

VÁRLAK, VÁRLAK HŰ BARÁT

Én tovább már nem bírom
túl nehéz lettem magamnak,
mézem felgyűlt éven át,
megáldottak ős hatalmak:
szétfeszít szívemnek telje,
élet, hívtál, itt vagyok!
s leborulni kényszerítnek
sziromlágy alázatok.

Vegyétek szerelmemet
mind kik éltek s élni fognak,
szétáradni vágy szívem
ital lennék szomjazóknak:
erőimtől élednétek
jertek, hadd szeresselek!
ezernedvű televénnyel
várok szomjas gyökeret.

Teljességem kinek kell?
senki sem felel szívemnek – -
várlak, várlak hű barát
könnyítője terheimnek:
ennyi erő már halálos,
csordult, érett hasztalan,
mégis csendes hullásomban
ezer tavasz magja van.

>!
Terka6

Nem leszel mindig egyedül,
eljön, hogy újra betakarlak!
együtt leszünk nagy hó alatt:
jövök még szeretni akarlak.

Hozzád présel az áldott súly,
elérlek, soha közelebben:
csontomig érő remegés
átjár mint ifjú közeledben.

Megvársz? Csontszámmal csókollak,
csontkezem kezedre tapadhat,
csontkarom csontodba karolhat
szeretlek, szeretni akarlak.

Hajnal Anna: Megvársz?

59. oldal · Hajnal Anna