Györffy Miklós magyar
1942. –
Katalógusnév | Györffy Miklós |
---|---|
Nem | férfi |
Honlap | doktori.hu/index.php?menuid=192&sz_ID=3782 |
Életrajz |
Könyvei 13
Kapcsolódó kiadói sorozatok: A Színház folyóirat drámamellékletei Színház Alapítvány · Szemtől szemben Gondolat · Műelemzések kiskönyvtára · Műértelmezések Korona Nova · Corvina kulturális szótárak Corvina
Szerkesztései 5
Fordításai 72
Népszerű idézetek
Én Németországban nem választok. Ennek személyes okai is vannak, német állampolgár vagyok, de nem vagyok német. Ahogy szerintem a török bevándorlók sem azok. A politikailag korrekt németek mindenáron egyenjogúsítani akarják őket, a törökök meg röhögnek a markukba, szépen bezsebelnek mindent, ami mint
németeknek jár nekik, de közben otthon törökül beszélnek, a fejkendős nőiket terrorizálják, és mecsetekben imádkoznak. A magyarok se jobbak, csak rajtuk kevésbé látszik, mennyire nem bírnak szabadulni a hazulról hozott reflexeiktől. Közben meg teli szájjal szidják a német pártokat és politikusokat. Hőbörögnek és mindent jobban tudnak. Nem tudom, hol a helyem ebben. Vagy van-e valamilyen helyem itthon. És sajnálatos módon azt sem tudom, és sohasem tudtam igazán, jelent-e valamit nekem és ha igen, mit, az, ami másoknak állítólag, főleg most újabban megint olyan sokat jelent. Hogy magyarok.
275. oldal
A forradalom azért törhetett ki, mert az ország nagy része még emlékezett, hogy lehetne másképp is. A rendszer célja olyan állapot megteremtése, amelyben már senki sem tudja, hogy lehetne másképp is, és ezért nem is akarja, hogy másképp legyen.
591. oldal
De valahányszor válaszút elé kerül, úgy dönt, hogy mégis itthon próbál boldogulni – aligha hazafias érzésből, inkább tehetetlenségből, kényelmességből, megszokásból vagy csak önmagában és a szebb jövőben bízva. Alkukat mindenesetre nem köt, előléptetésért, kitüntetésért szinte semmit nem tesz – megint csak miért is nem: büszkeségből?, gőgből?, finnyásságból?, kényelmességből? Mégis vágyik a sikerre, az elismerésre, úgy érzi, több járna neki, mivel azonban nincs hatalma, befolyása, nincsenek pártos érdemei, sőt tudják róla, hogy „reakciós”, hogy nyugati kapcsolatokat ápol, hogy önerőből szerez magának nyugati kocsit, a feletteseinek ez érthető módon eszükbe sem jut.
431. oldal
Meghalt Pekár Attila is, aki az enfant terrible volt az osztályban. A fivérét lelőtték ’56-ban, és ez letörölhetetlen bélyeg volt rajta. Ő ezt nemhogy nem próbálta tompítani, de még rá is játszott. Szelíd, lágy arcú, szőke fiú volt, így különösen kihívó lehetett, mikor pimaszul visszabeszélt, vagy kiállt a maga igaza mellett. Emiatt sok fölösleges konfliktusba keveredett. Öncélúan is izgágáskodott, csak azért, hogy provokáljon. Állítólag harmadrangú újságíró lett, és ő is ivott. Arra gondoltam, hogy tipikus áldozata lehetett a Kádár-rendszernek. Kiszolgáltatta magát az őszinteségével, amely nem párosult kellő keménységgel és tehetséggel.
489. oldal
Aztán a székével közelebb húzódott hozzám, és miközben a tarkómat simogatta, azt kezdte fejtegetni, hogy nagyon szomorú, mert úgy látszik, az ő szerelme sem tudta bennem feloldani azt a szorongást, ami elválaszt az emberektől. Nem ismeri a családomat, de az az érzése, hogy ennek a szorongásnak a gyökere a gyerekkorban található. Nem bízom meg senkiben, mert nem alakulhatott ki bennem a kisgyermekkori ősbizalom. A szeparációs szorongás okát jelöli így a pszichológia. Nem merek elköteleződni, mert félek a csalódásoktól, és bezárkózom egy biztonságosnak vélt, érzelem nélküli világba. Emiatt nem is merek igazán élni, illetve amit életnek gondolok, az egy naiv, kamaszos tévhit. Ezt a mostani helyzetet is kívülről nézem, azzal foglalkozom, hogyan úszhatnám meg, hogyan tudnék kiszabadulni belőle, és az eszembe se jut, hogy az ő méhében egy olyan élőlény sarjad, aki tőlem fogant meg. És akiből a fiam vagy a lányom lehetne. Így neki muszáj arra is gondolnia, hogy egy csonka családban ez a gyerek olyan traumaként élné meg az apahiányt, amely hasonló szorongást váltana ki belőle. De azért ő így is nagyon szeret, csak tudná, miért.
Nem tudtam, mit mondhatnék erre, szerettem volna visszavonulni az albérletembe, de Sára nem hagyta, és úgy éreztem, bármennyire szeretnék is megfutamodni, most nem enged el.
744. oldal
A következő napokban – vagy hetekben? – tájékozódtam az egyetemen, beiratkoztam, fölvettem az első ösztöndíjamat, kezdtem látogatni a kurzusokat, de közben folyamatosan úgy éreztem, hogy az a lény, aki tessék-lássék intézkedik, aláveti magát a formalitásoknak, megjelenik az órákon, nem én vagyok, és hogy ezt előbb-utóbb tudtomra is fogják adni. De látszólag senkit nem érdekelt, ki vagyok, hogy kerültem oda, és mikor egyszer egy szövegelemző szemináriumon a nálam fiatalabb tanárnő A per elemzése közben váratlanul tőlem kérdezett valamit, mégpedig, ha jól emlékszem, azt, hogy hogyan kell érteni a papnak azt a mondatát, hogy nem kell mindent igaznak tartanunk, amit a kapuőr mond, csak szükségszerűnek, először szinte megdöbbentem, hogy eszerint én itt létező entitás vagyok, mások számára is látható és számításba vehető, a kérdést pedig fel sem fogtam, aztán mikor a nő megismételte, már nemcsak hozzám intézve, körbenézve az egész hallgatóságon, gyorsan közbevágtam, mintha hirtelen nagyon fontos dolgot szeretnék közölni: a pap szerint szükségszerű, hogy az ember olyan, amilyen. Szükségszerű, hogy hazudik. Nem tehet mást, mert az igazság is hazugság. Ez is, amit most mondtam. Ennek volt némi sikere, a nő is elmosolyodott. Ettől fogva jelen voltam.
213. oldal
→ |
---|
Feltehetőleg valami másra is vágyott, olyasmire, amit Apa nem nyújthatott neki, Micu annál inkább, és azt szerette volna, ha a gyerekeiben is talál ilyesmit. Játékosságot, iróniát, érzelmességet, lágyságot. Felfedezhette bennünk az önzés, a merevség, a zárkózottság kezdeményeit. Azt szerette volna, hogy iránta is, egymás iránt is lágyabbak, hajlékonyabbak, nyitottabbak legyünk.
510. oldal
Tudta, hogy nem szeretem annyira, mint ő engem, de ezt úgy értelmezte, hogy még nem ismerem magam eléggé, és azt hiszem, hogy ha görcsösen őrzöm sértett gőgömet és vélt függetlenségemet, az válasz lehet valamire. Ki akart gyógyítani ebből a tévedésemből, illúziónak tartotta. Kit vagy mit akarok büntetni azzal, hogy függőben tartom magam, megvonok magamtól minden ambíciót, hagyom magam sodortatni? Senki mást és semmi mást nem büntetek ezzel, csak saját magamat és az egyetlen életemet.
638-639. oldal