Győrffy Ákos magyar

A távolodásban

Amikor utoljára látogattam meg őt az otthonban,
kitoltam a kertbe. Leültem egy padra, lábait az ölembe
vettem. Nem tudtam mit mondani, mégis beszélni
kezdtem a gyerekekről, a nemrég elkészült tetőtérről,
az otthoni kertjükről, a kutyájáról.

Akkor már nem beszélt, vagy ha néha mégis megszólalt,
csak annyit mondott: nem.
Egyszer mintha mondani akart volna valamit. Nem sikerült.
Feszült volt, indulatos, úgy tűnt, haragszik rám
valamiért.

Megfogtam a kezét, elhúzta. Visszavittem a társalgóba,
megcsókoltam a homlokát. Nem tudtam kimenni az ajtón,
elfelejtettem a kódot, amit az ápoló
érkezésemkor megadott.

Amikor a hamvait tartalmazó papírdobozzal a kezemben
térdeltem a komphajó legalsó lépcsőjén, hogy a Dunába
dobjam, eszembe jutott, hogy egyszer elmesélte,
milyen volt, amikor a befagyott Duna jegén ébredt
fiatal korában, egy átivott szilveszteri éjszaka után.

Ahogy a dobozt elragadta a sodrás, mintha abban
a távolodásban lett volna végre az apám.

43. oldal

Úgy érzed, mindig épp máshol történik valami.
Hogy a jelenléted tesz valótlanná minden helyszínt.
Hogy épp rajtad átszűrődve válik semmivé az,
ami van. Hogy kamera vagy, amibe nem fűztek
filmet, csak forog, forog, berreg üresen.

(Akutagava noteszéből - XV.)

A hordó tele vízzel. Már gyerekkoromban is szerettem az eresz alatti vizeshordókat. A szunyoglárvák mozgása, a különös fények a hordó alján. Egy hordónyi víz titokzatos élete. […] Az ablakpárkányra lepke szállt, de csak addig volt ott, ameddig ezt a mondatot leírtam. Egy mondatnyi lepke.

8. oldal

A régi fotók szerelmese vagyok. Valami szédületféle kerít hatalmába, ha rájuk nézek. Egy régi fotóra nézni olyan, mintha tényleg megnyílna a múlt mélységes mély kútja.

14. oldal

A világnak alapvetően nem a szegénységgel kell szembenéznie, hanem a semmivel. A nyomor és a kitaszítottság már ebből a semmiből következik, és nem a szegénységből. Nagyon kevés szegény embert ismerek. Alig néhányat. Annál több olyan embert, akinek élete középpontját a semmi foglalta el.

17-18. oldal

Rég halott vizslád az ártéri réteken.
A kakukkfű illata. Ahogy kiszakadsz,
elkeveredsz és eltűnsz. Jelenlét, mely
öntudatlan, folyamatos ima.

Akutagava noteszéből XVIII. 65. oldal

A víz alatt is hallottam a hullámok zaját. Talán az anyaméh volt az utolsó otthon, talán a tenger volt az első. Aztán visszafordultam. Lassan újra rám záródott a nevem.

34. oldal

Emlékek, amelyeknek nincs forrása. Mintha már eleve emlékként születtek volna.

23. oldal

Addig vagyunk lidérces, messze fények a másik számára, amíg nem fogjuk fel, hogy az út a másikhoz csak önmagunk meghaladása által lehetséges. Az, hogy én, alig számít valamit. A teremtett világ körülöttünk nem az „én” jegyében áll. Csak annyiban vagyok valódi, amennyiben a másikért vagyok, amennyiben a másikban felismerem azt, ami azonos velem. Ami pedig azonos, az nem más, mint Isten visszfénye a lélekben.

17. oldal

Tudom, milyen lassan nőnek a fák, legalábbis emberi mérce szerint. […]
Viszik a teherautók az öreg fák törzsébe zárt lassúságot, miközben a motorjukat évmilliókkal ezelőtti erdőkből származó olaj hajtja. Az Univerzum eredeti sebessége tűnik el ezekkel a fákkal a világból.

20. oldal