Gulyás Pál magyar
1899. október 27. (Debrecen) – 1944. május 13. (Debrecen)
Tudástár · 6 kapcsolódó alkotó
| Katalógusnév | Gulyás Pál |
|---|---|
| Nem | férfi |
Képek 1
Könyvei 14
Kapcsolódó kiadói sorozatok: A magyar irodalom gyöngyszemei Kozmosz Könyvek, Móra · Teleszkóp Kráter
Fordításai 16
Antológiák 32
Róla szóló könyvek 1
Népszerű idézetek
Nem ezt akartam, óh nem ezt a szót!
A szónak az apját, ükapját!
Hátra akartam futni, messze hátra…
De a szavaknak őse el van ásva…
(Az utolsó ige)
Az elásott szó, az ősi forrás után kutatva talált rá az ún. „kollektív művekre”, amelyek létrejöttén nemzedékek munkálkodtak, évszázadok emberi és költői tapasztalatait csiszolva legvégső értelmére és tökélyére. Azonosult azzal a herderiánus fikcióval, hogy az emberi és a nemzeti lényeg annál hamisítatlanabb alakot ölt, minél távolabbra tekintünk vissza az időben, egy kultúra integráns elemei megszületésének tiszta, érintetlen állapotában vizsgálhatók a legnyilvánvalóbb eredménnyel. Egyetértéssel idézte Németh László Magyarság és Európa című művének egyik központi tételét: „Az életben mindig az első aktus a döntő. A kultúrák sorsát az első jellegteremtő kor szabja meg."
Eressz most messze engemet,
a vérnek nem szabad pihenni,
te ismered a holtakat,
Orpheust és Pythagorast
s az etruszk sírok könyveit,
menni kell, mindig menni, menni,
árnyak között, a Nap alatt,
mindig csak az árnyak, az árnyak,
Hélios elszáll nyomtalan,
a Hórák vissza nem találnak…
Kerényi Károly – Gulyás Pál: Adj ideákat az időnek! Kerényi Károly és Gulyás Pál levelezése
A magyar alkotások sorsán tűnődtem, a „magyar Messiások” „sós könnyei” ejtettek gondolkozóba, a doktor Földi Jánosok és Csokonai Vitéz Mihályok kettétört pályái, Debrecen és Hajdúhadház között. Egy spengleri hangulattal küzdöttem magamban, a kultúrák és civilizációk hiábavalóságának dilemmájával, amelyből oly nehéz menekülni. De annak az egyszerű napszámosnak a látványa hirtelen kiegyenlítette kultúremlékeimet, a civilizációs terhelésnek mélabúját. Pedig szegény volt az istenadta, ágról szakadt, szegényebb, mint a templom egere…
Csak rá kellett nézni…
A gyümölcsfák közt egyszer csak megszólalt a kakukk. A hang közeledett-távolodott. A személytelen természet mintha hirtelen személyessé változott volna át. Mi volt ez? A természeti hang varázslata? Vagy a hozzá fűződő emberi képzelet?
– Mikor szólal meg itt először a kakukk? – így kezdtem faggatni a földművest. A nehézkes, civilizálatlan test egyszerre csak költői képeket, poétai vallomásokat vetített ki magából.
Pedig kiderült utólag, hogy alig tud írni-olvasni. De tudtam én! Gyorsírással kaptam le a beszédet, én, a civilizáció gyermeke. Íme szóról szóra:
– A kakukk az árpáról issza a harmatot. Akkor szólal meg: májusban… Csak az árpáról issza a harmatot. Addig nem szólal meg, amíg az árpáról harmatot nem iszik… Ki hallotta volna még a kakukkmadár szavát, amíg az árpa ki nem nőtt?
Csodálkozva hallgattam ezt az ízes vallomást. Mennyi gyöngédség a megfigyelésben! Egész nap fát vág, permetezőt pumpál, kapál, kaszál, vizet hord, keze reszketős, vastag, kérges… És mégis milyen gyöngéd! Most, ahogy a kakukkról beszél, munkáját néhány percre félbeszakítva, a munkás arc, a gondterhelt tekintet, a kiszolgált tűzharcos mögött megjelenik az örök ifjúság, a kíváncsi gyermek… Most van az élete célnál…
Meghatott engemet a kakukkszónak a májusi harmatos árpával való összehangolása. Éppen az volt a szép, hogy ő nem akart abban a pillanatban költő lenni és mégis költő volt.
A könyv azért könyv, hogy végre ne legyen – könyv. […] a „formáló elvek” látványosságát hozza, de tervéhez képest módosítva: lazán, mellérendelt üde képekben, mindig a természet lélegzetét követve, vigyázva (ha ugyan ez nála nevezhető „vigyázatnak”), s hogy egy fűszálról se dörzsölje le irodalmi áttételekkel a harmatot.
Hétszáz évig zuhog-kavarog a tenger, himbálva az ég leányát, Vízasszonyát. Harminc tél és harminc nyár kell még ezenfelül, hogy a hullámokat megpillanthassa Vízasszonya fia, Vejnemöjnen, a Kalevala hőse, aki egyidős a világgal. Ő az ember első fantomja. A hullámokból bukkan fel, de ott bukdácsol még születése után öt-hat-hét-nyolc esztendeig az elemek között. A tájból lép elénk, mint ahogy a többi Kalevala-hősök is mind a tájból jelennek meg a világ színpadán. Nosza, már vetik is a mezőn a termőmagvakat, már egekig nő a világtölgy, már beárnyékolja a Napot és a Holdat, temetői sötétség támad, még a halaknak is sötét lent a víz… De jön már az emberhüvelyknyi rézbaltás emberke, ismét a tengerből, úgy mint egykor Vejnemöjnen… A rézbaltás emberke nekirugaszkodik az óriási fának, belevág a fába, a tölgyből tűz tör elő… Már zuhan a nagy fa, már nyílik a Nap fénye…
Azután jönnek a többi alakok, a többi fantomok: a lapp Joukahajnen, aki irigyli Vejnemöjnen mágikus énekét. Mert itt a szó egyúttal dallam és a dallam egyúttal tett!… Megjelenik az erdőn a kis Ajnó is, Joukahajnen húga, akit a világgal egyidős Vejnemöjnen úgy szeretne feleségül venni, kicsi csibének befogadni öreg házába, de hiába. Ajnó a tiszta ártatlan pillanat:
menekül a végtelen idő elől.
„Már egy esztendeje kiáltasz” – írod nekem a dedikációban. Mondhatnám: már régebben is. Egynehány esztendeje inkább azt éreztem azonban már, amit Te most mondasz magadról: „nincs szavam”. Te voltál talán az egyetlen, akinek írtam is arról, amit világosan láttam. Mellettem élő barátaim ugyanazt hallhatták tőlem. A többieknek legfeljebb csak hallgatásom kiálthatott. De amikor annyian voltak, akik azzal foglalkoztak, hogy a füleket betömjék! Jaj, csak a Kerényitől egy szót se! Még ha az Énekek Éneke szavával szólna, akkor se! Mit gondolsz, miért kell a legmélyebbről jövő dolgaimat is legalább utólag lefordítanom idegen nyelvre? S nem jobb akkor mindjárt más nyelven írnom? Miért kellett a zürichi (nem magyarországi!) diákok meghívását elfogadnom, hogy az ő egyetemük auditórium maximumában beszéljek a „Szellemről”? Mert Magyarországon legfeljebb Gulyás Pál óhajtotta, hogy a diákság ilyesmit halljon, s Gulyás Pál hatalma nem terjedt odáig.
Kerényi Károly – Gulyás Pál: Adj ideákat az időnek! Kerényi Károly és Gulyás Pál levelezése
Hegedűszó az erdőn
Ki hegedül a fákon át,
honnan jön ez a dallam?
Itt a csend szórja mákonyát
s itt fekszik az udvarban
a rózsaszínű makk, amely
kettéhasadva várja,
hogy egy kéz fölemelje majd
a lombok távolába.
Mily lágyan süpped az avar,
ha lépek jobbra-balra!
De most egészen megzavar
egy hegedű hatalma!
Itt a béke zsong s az ágakon
remegnek pókfonálok…
De most a fák között a hang,
mint lassú vér szivárog.
Ki hegedül a fákon át,
e dal forrása hol van?
Itt a csend vonja sátorát
fölém a néma lombban.
S míg hallgatom a fák alatt,
e zene honnan árad:
agg törzsükön fényt váltanak
a messzi égi tájak.
22. oldal, Hegedűszó az erdőn