Guillermo Cabrera Infante kubai
| Katalógusnév | Cabrera Infante, Guillermo |
|---|---|
| Nem | férfi |
Képek 4
Könyvei 4
Antológiák 1
Népszerű idézetek
Velem szemben egy fiatalember állt (amikor beléptem, még mellettem volt, de megfordultam): fáradt, kócos, fénytelen tekintetű alak.
Toprongyos volt, az inge koszos, rosszul megkötött nyakkendője lógott a nyakánál, ahol gomb híján nyitva volt az inge. Ráfért volna egy borotválkozás, a szája két oldalán puha, gondozatlan bajusz lógott le. Kezet nyújtottam neki, egyszersmind kissé félrebillentettem a fejemet, és ő ugyanezt tette. Láttam, hogy mosolyog, és éreztem, hogy én is mosolygok: mindketten egyszerre döbbentünk rá: ez egy tükör.
Ez mi? Megmutattam a könyvet. Úgy olvasta, mint aki csak nemrég tanulta meg a betűket. A folyón át a fák közé. Itt szinte undorodva fintorította el az arcát. Hemingvéjj? Maga Hemingvéjjt olvas? Mintha azt mondta volna, hogy igen. Az nem ment ki a divatból? Azt hiszem elmosolyodtam. Tudja, gyerekkoromban sokat betegeskedtem, Tito sápadtan valamit a fülébe súgott, és miközben ő jeltelen felkiáltásra nyitotta a száját, én folytattam, és most pótolok.
179. oldal
| → |
|---|
Igaz ugyan, hogy a kubai zene primitív, de van benne valami derűs báj, mindig visszafogott, heves meglepetés, és valami meghatározhatatlan, költői, ami fönt, magasan szárnyal a rumbatökkel meg a gitárral, miközben a dob földhöz köti, és a claves – két zenélő ritmusbot – olyan, akár ez a szilárd látóhatár.
226. oldal
De, felelem, ő Silvestre Isla, az Akiért a hajam száll szerzője. Livia barátnője vesztére beleavatkozik: Jaj, kérdezi, nem a harang szól? Dehogynem, felelem, azt is ő írta, csak az az első rész.
Erre a barátnő, hogy Komolyaaan?, és inkább Silvestrének címzi a kérdést.
Komolyan, vágja rá Silvestre pléhpofával. Valóban, állapítom meg, csak álnéven írta őket.
Nem, az irodalom ez a Lehetséges Mestermű: újra kellene írni a Vörös és feketét lapról lapra, sorról sorra, mondatról mondatra, szóról szóra, betűről betűre. Sőt, a pontokat és vesszőket a pontokra és a vesszőkre kellene írni, pontosan ugyanoda, roppant körültekintéssel elkerülve az eredeti pontokat és vesszőket. A i pontját (meg a j-ét is, mondtam erre) az íkre kellene tenni, anélkül hogy a kiindulópont elmozdulna. Aki ezt megcsinálná és megírna egy radikálisan különböző könyvet, ugyanolyat, mégis másmilyet, azé lenne a Mestermű. Aki ezt a könyvet aláírná (Pierre Ménard, szakítottam félbe – Arsenio nem vette zokon, hanem így szólt: Te is azt hitted, hogy erről van szó!) Egyetlen névvel (itt borgesi szünetet tartott), Stendhal nevével előállna a Totális Mestermű.
(A szipmpatikus tintával rajzolt blue-print.)
Nem. Még csak nem is program. Számomra az egyetlen lehetséges irodalom egyfajta aleatorikus irodalom lenne. (Mint a zene?, kérdeztem.) Nem, nem lenne semmiféle kotta, csak egy szótár. (Bustrófedon jutott eszembe?, mert azon nyomban helyesbített.) Vagy inkább egy szólista, amelyben a szavak semmiféle sorrendben sincsenek, ahol Zénón barátod nem csupán kezet nyújthat Avicenának, ami a két vég miatt egyszerű, satöbbi, hanem egyszersmind mindketten közel vannak a bableveshez, a revolverhez vagy a holdhoz is. Az olvasó a könyv mellé kapna egy betűkészletet, a címhez meg egy pár kockát. Ezzel a három hozzávalóval aztán mindenki megalkothatná a maga könyvét. Csak dobni kellene a kockákkal. Ha egy 1-est meg egy 3-ast dob, hát megkeresi az első és a harmadik vagy éppenséggel a negyedik szót, vagy akár a tizenharnadikat – vagy mindet, és aztán önkényes sorrendben olvasná fel őket, ami eltörölné vagy épp felerősítené a véletlent.
418. oldal
| → |
|---|
Olyan komoly képet vágott, hogy megsajnáltam, és átkoztam a szokásomat, hogy a legjobb dolgokat a legrosszabb pillanatban, vagy a legrosszabb dolgokat a legjobb pillanatban mondom az embereknek. Az időszerűség művészete.
388. oldal
