Grecsó Krisztián magyar

Az egyik, ha nem a legszimpatikusabb kortárs magyar író. Közvetlen, kedves, mindenkihez van egy jó szava, fáradhatatlanul válaszol, dedikál, mosolyog. És mindezt őszintén. Hiteles, amit csinál, ahogyan csinálja. Szívből, lélekből ír (és zenél). Finom csipketerítő minden szava, de ha megemeled, rájössz, hogy vasból vannak. Olvasod őt és egy idő után szorít a bőröd. Megtölt reménnyel, fájdalommal, megtölt jelennel és főleg múlttal, emlékekkel. Az ő irodalma (is) tényleg szép. Családról ír, szerelmekről, emberekről, hitről, életről, halálról. Tévedésekről, útkeresésről, bűnről és megbocsátásról. Nincs új a nap alatt. Mégis. Az az érzékenység, az a hitelesség , ahogy mindezekről ír, teszi őt igazán különlegessé. Látszólag könnyed, de minden mondatának súlya van. Ügyesen megkomponált, mégsem mesterkélt. Szeretem a hasonlatait. Szeretem, ahogy a múltról ír. Szeretem a múltat. Az enyémet is és másokét is. Szeretem az ő múltját, a képzeletét, a történeteit. Ahogyan ő azt megmutatja nekünk. Sokszor szinte azt érezzük, hogy ott ül mellettünk és figyel minket, miközben olvassuk valamelyik művét. Egy dacos kisfiú. Egy reményteljes ifjú. Egy fiú, egy testvér, egy unoka. Egy szerelmes férfi. Egy kortárs író. Egy rájátszó. Egy ember. Amíg ilyen szerzők vannak, van remény arra, hogy a kortárs magyar irodalom, a kortárs magyar kultúra igényes, intelligens, szórakoztató, szerethető és figyelemre érdemes legyen.
Volt nekem egy nagybátyám, régen elment már. Nem volt elég időm megismerni.
Ha lehetne még egy nagybácsim, akkor én Grecsó Krisztiánt választanám.

Amikor még csak a Tánciskolában találkoztunk, szoknunk kellett egymást. Eléggé-nagyon. De mikor azt mondta Isten hozott! , akkor megfőzött magának, de végleg. Átéreztem, újra átéltem, megéreztem a történéseit. Szeretem Grecsót. Megszerettem. Megszerettem, mert képeket fest a könyvében. Emlékképeket. És ez elég fontos dolog.
Az emlékképek nem csak afféle megsárgult, kifakult lapok, hanem sokkal több annál. Szagok, ízek, illatok, érzések, észlelések, képek kavalkádja, együttese vagy egymás melletti sokasága.
Nagyon ritka tünemény, és én nagyon belőlem valónak tudom érezni ezt.

„Isten hozott” az irodalomban, kedves Grecsó Krisztián!
Végig táncoltam veled a Tánciskolát, elfeledett kedves, régi szép emlékeim idézted fel az Isten hozott és a Mellettem elférsz könyveiddel, amiket nagyon a szívembe zártam. Legalább úgy, mint amikor a Somogyi könyvtárban felolvastad a készülő könyved egyik részletét…"Össze kéne szedni"… nem csak a szilvát, amiről látszólag szólt a novella! Várom az új olvasási lehetőséget!

Rendkívüli módon szeretem a stílusát. Azt a poros, szinte fojtogató, ám mégis gyönyörű mondatokkal és gondolatokkal terhes, brutális őszinteséggel adagolt nagy, magyar, vidéki igazát. Azt az érzést erősíti bennem, hogy ebből az elnyomott, szinte nyomorban tengődő, elmaradott vidékből is ki lehet nőni, ki lehet törni. Illetve – és ez a fontosabb –, hogy ezt a vidéket is lehet szeretni, az ott élő emberekkel együtt. Az írásai számomra azt sugallják, hogy Grecsó szereti a szülőföldjét, szereti az ott élőket, szereti a társait, a "földijeit.' Ismeri a hibáikat, ó, de mennyire nagyon ismeri, ám talán pont ezért meg is érti őket, és részvéttel, odaadással, tisztelettel szól hozzájuk és róluk. Szeretem az alkotásait, úgy, ahogy vannak. A hibáival együtt, mert tudom honnan jött az író, de csak sejtem, hová tart. A legjobbakat kívánom neki. A kortárs magyar szépirodalom ritka értékes gyémántja ő. Meg kell becsülni.

Régóta érlelődik bennem egy alkotóértékelés Krisztiánról, de a mai könyvhetes dedikálás után már tényleg nem tudom kihagyni. Az egyik, ha nem a legkedvesebb író, akivel valaha találkoztam. Általában egy dedikálás során nagyon zavarban vagyok, alig tudok megszólalni a nevemen kívül, tényleg borzasztó… :D Viszont nála sosem ez a helyzet, annyira szimpatikus és közvetlen, hogy meg sem fordul a fejemben, hogy szorongjak, mit merjek/ne merjek mondani, olyan természetesen el tudtam vele beszélgetni, hogy azt érzem, órákon keresztül tudnám folytatni. Hálás, őszinte, és teljes mértékben hiteles. És amellett, hogy ennyire tündéri ember, az írásai is zseniálisak, ahogyan a szavakat kombinálja, létrjön egy igazi grecsós stílus – lélekfacsaró vagy épp simogató. Olyan, mint a nosztalgia, édes-keserű. Nagyon megérint. Már írtam egyszer, hogy nagyon egy húron pendül a lelkemmel az írásmódja, és talán ez fejezi ki a legjobban, amit érzek a műveinek az olvasása közben. Bármit ír, költ, sőt, zenél, mindig találok benne legalább egy olyan momentumot, ami magával ragad. olvassonmindenkiGrecsóKrisztiánt

Voltam felolvasó estjén, és nem mertem odamenni hozzá.
Hogyan tehettem volna, amikor az írásai arról árulkodnak, hogy átlát rajtam, ismeri minden emlékemet, érzésemet, félelmeimet, szégyeneimet. Ott álltam volna előtte pucéran, lecsupaszodva. Zavarban lettem volna, nem jött volna ki a számon egy épkézláb mondat, nem lett volna eleje vagy vége, nem stimmeltek volna a ragok, vagy nem futotta volna többre néhány közhelynél.
Ő pedig nem látott volna mást, mint egy középkorú, kicsit elnyűtt szürke nőt, egyet a százezrekből… akinek azért csillog a szeme…

Szeretem olvasni Grecsó Krisztián alkotásait.Témáit érdekesen tárja elénk. Mesél és láttat. Néha kimondja, néha félszavak árulják el a lényeget.
Azt különösen szeretem, hogy újra és újra feltűnik Szeged, s a város helyszínei a műveiben

A Nők Lapja által ismertem meg, aztán szembejött pár interjú. Ma kezdtem az első kötetemet, de jajj, elvesztem. Csodálatos történetek, irodalmi ínyencség a javából.

Nagyon értékes írója a magyar társadalomnak.