Gonda János
| Katalógusnév | Gonda János |
|---|
Könyvei 3
Fordításai 2
Népszerű idézetek
Elsősorban muzsikusnak vallom magam; a zenéről mégsem kívánok másként, mint egzakt módon írni.
(első mondat)
Zenével kapcsolatban pusztán a szavak vajmi keveset mondanak. Reális kép csak úgy alakulhat ki, ha zenét hallgatunk. Ha meghallgatunk egy zenekart élőben vagy felvételről, ha megfigyeljük a szólistát és az együttest, véleményt alkotunk annak játékáról, előadásmódjáról, stílusáról. Így már valós benyomásokkal, konkrét elképzelésekkel és esetleg élményekkel is rendelkezünk afelől, hogy milyen zene a jazz. S akkor – de csak akkor! – a szavak is elnyerik, visszanyerik értelmüket: így már sok minden elmondható a zenéről, annak eredetéről, történetéről, környező világáról. A szerző és az olvasó között kapcsolat létesül, hiszen van közös témájuk, vannak közös emlékeik, „van miről beszélgetni”.
Előszó
A negyvenes évek elején igen jelentős és sokak számára váratlan fordulat következik be a jazz történetében. Váratlan, hiszen a big bandek nemcsak Amerikát, hanem lassan az egész világot meghódítják. A nagy televíziós ás rádiós adók szinte ontják a swing-zenét, ez hallható a fényes kiállítású revü-filmekben éppúgy, mint a hanglemezeken.
Van azonban a tehetséges és kísérletező kedvű muzsikusoknak egy viszonylag szűk csoportja, amely kikívánkozik az egyre szokványosabbá váló swing-világ bűvköréből. Ez a csoport nem egyszerűen változást, hanem forradalmat akar. Egyszer és mindenkorra szakítani a swing-zene harmónia- és dallamvilágával, az elcsépelt ritmus-sémákkal, a hangszerelés közhely-felfogásaival. Az „új hullám” tagjainak újításai széles visszhangra találtak.
Modern jazz
A szubjektív élményt, a gyönyörűséget, amit a zene az embernek szerez, öntse szavakba az irodalom, énekelje meg a költő, és persze mindenekfelett: érezze a hallgató maga, egyéni világának megfelelően. Tudományos szempontok alapján íródott könyvem azonban senkit se tévesszen meg: a zene élményhatását mindennél többre becsülöm, nemcsak a klasszikus muzsikban, de a jazzben is;
A jazzmuzsikálás speciális formája a jam session, az úgynevezett „örömzene”. Régebben főképp szórakozóhelyeken, záróra után rendeztek jam sessioneket. Hivatalos munkaidő után összejöttek a zenészek, hogy csupán kedvtelésből, egymás szórakoztatására muzsikáljanak. A session volt a muzsikus kikapcsolódása: nem a saját együttesével a megszokott darabokat játszotta, hanem az éppen jelenlévő társaival alkalmi együtteseket hozott létre, melyekhez bárki, bármikor csatlakozhatott. A jam session azonban régebben mégsem volt pusztán szórakozás. A muzsikusok ismerkedtek egymás játékával, szükség esetén partnereket kerestek állandó együttesekibe, a fiatalabb, még ismeretlen zenészek pedig megmutathatták képességeiket és a rutinosabb társakkal játszva tapasztalatokat szerezhettek.
A jazz mint hivatás
A jazz előadási gyakorlata a szolisztikus és a zenekari játék kapcsolatára épül. Akinek nincs érzéke a zenekari játékhoz, aki csak saját magára figyel és közben nem észleli társai szándékát, aki a hangzás belső arányaihoz nem képes alkalmazkodni, vagyis kamaramuzsikusi adottságokkal nem rendelkezik, abból nem lehet jó jazz-zenész.
De az is baj, ha valaki jó zenekari játékos, szólistának azonban gyenge. Ebben a „műfajban” egyéniség, vállalkozó kedvből fakadó merészség nélkül nem lehet előre jutni. Nemcsak a játék középpontjában álló rögtönzésre vonatkozik ez, hanem a közös játékra is, amely nagyobbrészt improvizatív. Bár a legjobbak magától értetődően mindkét fajta készséggel rendelkeznek, mégis, többnyire különbséget lehet tenni a szólista beállítottságú, és a „zenekarban gondolkodó” muzsikus között. Tatum és Peterson például par excellence szólista, bár nem egy ízben bebizonyították, hogy kísérő-játékban is kitűnőek. Ellington viszont kifejezetten nagyzenekari, John Lewis pedig combo-muzsikus. Persze Ellington és Lewis pianistának is kiváló; de őket saját hangszerüknél jobban érdekli a zenekar.
170. oldal
A modern kisegyüttes viszont, amint erre a „combination” szóból eredő combo kifejezés is utal, a hangszerösszeállítási kombinációk széles skáláját vonultatja fel. (Például: zongora-bőgő, zongora-gitár duó; szaxofon-bőgő-dob, zongora-bőgő-gitár trió; zongora nélküli kvartettformációk stb.) Ezzel párhuzamosan új, a jazzben idáig nem, vagy alig használt hangszerek tűnnek fel, mint például az orgona, a kürt vagy az oboa. A klasszikus korszakban oly fontos szerepet játszó klarinét háttérbe szorul, viszont rohamosan tör előre a korábban ritkaságszámba menő fuvola. A trombita megtartja jelentőségét, a modern jazz első számú fúvóshangszere azonban a szaxofon, méghozzá egyre inkább a tenorszaxofon.
Modern jazz