Gerd Kuzebaj udmurt

Mező

A zene zúg, mint guzli peng,
Arany rozs-szál a húrja.
A szél a zenész, dala zeng,
Rozs-húrt penget az ujja.

Alig érintett rozs-fejek…
„Csingrak!” – zeng a rozskalász-dal.
Az arany mező megremeg,
És már új ének szárnyal.

„Csastkrak!” – hajladoznak és
„Cskir-r” – fodrozódnak.
„Csingir-csin” – zeng a rozsvetés,
Rozs-fejek bodrozódnak.

Itt-ott kalász cseng: kisharang,
„Trilli!” – mezők zizegnek,
Itt-ott csicsergő csitri hang,
„Szipir” – dala szüzeknek.

Néha daruként szólanak,
Krúgatnak, „Tur-fúrt” mondva,
Majd, mint nyugtára száll a nap,
Szállnak a horizontra.

Szól a mező, mint guzli peng,
Arany rozs-szár a húrja.
A szél a zenész, dala zeng,
Rozs-húrt penget az ujja.

(Bede Anna fordítása)

31-32. oldal

Énekeim

Énekeim vén
folyamok mentén,
égi utakról,
hol pacsirta szól,
esztendők hosszán
szegődtek hozzám.
    Udmurt falvakban
    járva jártomban,
    hallva hallgattam,
    gyűjtve gyűjtöttem.
Éjjel fektemben,
ülve imetten,
kelve keltemben,
hogy el ne felejtsem,
mindent leírtam,
guzlimra bíztam,
s el-eldalolva
népem szívébe
rejtettem annak
gyönge csücskébe.
Falvaink hosszán
szegődtek hozzám,
ablakok, kertek
alatt virrasztván.
    Mindig csak loppal,
    féltett titkokkal
    mentem, osontam:
    népem fájdalmát,
    éjek énekét
    kitudakoltam.
Pacsirták gyémánt-
csengettyű hangját,
fülemüléknek
arany danáját
mind megtanultam,
    énekeinket
    rájuk hangoltam,
    azok nótája
    lett a példája
    minden dalomnak.
Napszentületkor
a síró népnek
vigasztalásul
jól fog az ének:
    kimegyek hát a
    falu végére,
    írt vinni népem
    sok nagy sebére.
    Velem örülnek,
    kedvre derülnek.
Tavasz jöttével,
vizek nőttével,
virágnyíláskor,
vidámodáskor:
    pendül a guzlám,
    sereglik hozzám,
    gyűl a népem, dől
    s körém verődve
    kap új erőre
    énekeimtől.

Kányádi Sándor fordítása

23-25. oldal

Ősz

Lila, sárga s bíbor színfoltok égnek
Az erdőn, túl a kis folyón. Juharfák
Csupasz ágaikat mint hálót tartják
Magasba: fényhalait lesik az égnek.

Berkenyefa vergődik – mit nem ér meg!
Véres bogyófürtök közt kék sebet vág
Rajta az őszi szél: mintha beretvák
Nyesnék: levélhad száll, nincs bennük élet.

A puszta földre zord eső szemerkél.
Elmúlt a nap – éjszakai csípős dér
Mar mindent. Étlen jajgatnak a csókák.

Meleg istállókban szuszog a jószág.
A gabonát behordták. Pisla tűznél
Udmurt nők fonják fonalad, derűs tél!

(Képes Géza fordítása)

37. oldal