George Steiner francia

Kisebb vagy nagyobb mértékben minden nyelv a maga sajátos módján értelmezi a valóságot. A nyelvek közötti közlekedés, a fordítás során, még a teljesség korlátai ellenére is, az emberi szellem szinte rémisztő szabadságvágyát éljük át.

169. oldal

Meg kell tanulnunk hallani. Ehhez pedig az szükséges, hogy megfegyelmezzük a figyelmünket. Kiszűrjük a könnyen kínálkozó magyarázatok zavaró zörejeit, a kusza képzettársításokat, személyes észrevételeinket, hogy csakis a műre figyelhessünk.

75. oldal

Semmi olyan korlát nem létezik a grammatikában, amely megvédene attól, hogy hibátlan formában beszéljünk badarságokat.

188. oldal

Az ember a beszéd által szabadította fel magát. A nyelv nem más, mint folyamatos teremtés: mégpedig alternatív világok teremtése.

204. oldal

A nyelv otthonossá teszi az ember számára a világot, de „képes elidegeníteni is”.

72. oldal

Azért vagyunk képesek beszélni, mert magáról a beszédről, a filozófiai kétely fortélyos pillanatait kivéve, nem beszélünk. („Le langage ne reste énigmatique que pour qui continue de l’interroger, c’est-á-dire d’en parler.”*)
*”A nyelv csak annak a számára marad rejtély, aki tovább faggatja, azaz beszél róla.”

113. oldal

A jelen idejű beszédi idézi elő a múltat, Orfeusz a fény felé lépked, a szeme azonban visszafelé néz. […] De bármi legyen is a módszer, a múlt feltámasztása verbálisan megy végbe. […] Minden újrakezdés megszüli a maga múltját. Bármilyen igeidőt használjunk is, minden kijelentés a jelenben történik. Mindig most emlékezünk.

116.-117. oldal

Gyerekkoromban sokat töprengtem azon, hogy az a temérdek, a holnapba meg a holnaputánba előreszaladó kijelentés, melyet nap, mint nap kiejtünk a szánkon, vajon nem olyan-e, mint a varázsló bűvös igéje, s nem vet-e nyűgöt a jövőre? Vajon a feltételességet, a várhatót, a szándékot és az ígéretet kifejező sok büszke ige nem fecsérli-e el a rendelkezésünkre álló időt?

122.-123. oldal

Nincs két emberi lény, aki tökéletesen azonos asszociációs kontextussal rendelkeznék. Mivel pedig ez a kontextus az egyéni létezés teljességét felöleli, és magába foglalja nemcsak a személyes memória és tapasztalat egészét, de a tudatalatti tárházát is, szükségképp változik emberről emberre. Nincsen két azonos szenzibilitás, aminthogy nem léteznek ikerpszichék sem. Ezért minden beszédalakzatban ott vannak rejtve vagy kifejtve az egyediség elemei.

148. oldal

Amikor másokhoz szólunk, csak a lényünk „felszíne” nyilvánul meg. Mondhatni, rövidítéseket használunk többnyire, melyek mögött azonban ott húzódik a tudatalatti vagy tudatosan elrejtett, máskor meg éppenséggel kinyilvánított asszociációk oly gazdag és bonyolult rendszerű tárháza, hogy akár embervoltunk egyedisége summájának is tekinthetjük.

150. oldal