Gelléri Andor Endre magyar
1906. március 30. (Budapest) – 1945. május (Wels, Ausztria)
| Nem | férfi |
|---|
Képek 1
Könyvei 23
Kapcsolódó kiadói sorozatok: Talentum diákkönyvtár Akkord · Millenniumi Könyvtár Osiris · Olcsó Könyvtár Szépirodalmi · Már tudok olvasni! Móra · Kiskönyvtár Szépirodalmi
Antológiák 28
Róla szóló könyvek 4
Kiemelt alkotóértékelések
Gelléri Andor Endre
Gelléri Andor Endrétől (1906-1945) eddig a Válogatott novellák és az önéletrajzi Egy önérzet története c. művét olvastam.
Valamennyi novellájának alaptémája a szegénység, mélyszegénység. És minden, ami ebből következik, ezzel jár: a kiszolgáltatottság, kilátástalanság, reménytelenség. Ő maga is szegény családból származott, és a sors bizony nem hordta a tenyerén; dolgozott géplakatosként, kelmefestőként, ügynökként, hivatalnokként, de gyakran élt munkanélküliként is. 1924-ben figyeltek fel tehetségére, első novelláit is ekkor publikálták „Az Est” c. lapban. 1941-től többször behívták munkaszolgálatra, 1945-ben bekövetkezett haláláig folyamatos üldöztetésben élt.
Novellái, regényei témájául saját életéből, tapasztalataiból merített. A társadalom perifériáján élő, egyszerű emberek, munkások, munkanélküliek, csavargók életét jelenítette meg érzékletesen, igazi Gelléri érzékenységgel ábrázolva. Nem ítélt és ítélkezett, nem hibáztatott és bántott – csupán szembesített. Hogyan kérgesedik a lélek a szegénység súlya alatt, hogyan sikerülhet mégis embernek maradni.
Népszerű idézetek
S ha írónak születtünk, akkor legalább a világosságra törekedjünk, mint Schopenhauer kívánja. S fogadjuk el azt, amit Szókratész mondat Philétosszal az írásról, hogy minden élő, lelkes szónak csak árnyképe az írás.
S ha nincs is kedvünk mindent összehordani a múltból, tegyünk fel tisztázó kérdéseket, s a legjobb hitünk szerint felelgessünk rá.
325. oldal
Ott is maradtak nálunk mind a ketten, míg csak a halál meg nem érkezett rövid időközökben értük. De addig is, szüleim parancsára, valahányszor olyan ruhát vettem fel, amelynek felső zsebe is volt, betűztem a születésnapi zsebkendőt, s nagyanyám kérdésére, hogy szeretem-e az ő, talán utolsó ajándékát, eleinte betanítva, később aztán őszinte jószándékból, igennel feleltem.
Minap, hogy a kezembe került ez a kis kendő, egész emléke másképp szaladt át szívemen; tarkabarka szövete mögött nagyszüleim feltűnő árnyékát láttam, mintegy szellemet idézve az elmúlás országából. És megint érzékeltem a megvékonyult kezet, amint átnyújtja nekem utolsó ajándékát, és hozzákapcsoltam az elszomoruló, öreg lelket is, amint megretten a kisunoka mohó ajándékvágyán. Jó volt ez a kis kendő arra, amire jó a múló idő: hogy megértőbben lássuk az emlékeket, és barátkozni kezdjünk rajtuk át a halállal.
131-132. oldal, Kék kendő
Nagy, csöndes gyertyák lobogtak, és bár minden fehér volt, súlyos volt itt a gyász… Az apám meghalt, az anyám ott sírt, szívére szorított kézzel. Én már szinte egészen meztelenül álltam a ravatalnál, és bár az én szívemet is megszorította a fájdalom, mégis, akaratlanul is azt lihegtem: – Új ruhát, új ruha kell az élethez.
– Jaj – mondta az anyám –, jaj, ha volna. Egy van az apádnak, azt meg rá kell adni. Szegény ember volt, nem volt többje, nem tudtad? … És most a temetésre mibe jössz, ha eldobtad a régit?
– Muszáj ruhában temetni? – kérdeztem. – Hiszen ő abban már nem csinál ott semmit, de nekem kell…
Sóhajtott: – Maradjon az neki, az övé volt… te majd szerezz másikat…
Álltam, lesújtottan, majd el kellett bújnom. Koporsóhozók jöttek és szögeltek. Beszögelték az apámat, ruhájával együtt, és elvitték…
Hallottam az érte szóló harangot, sokan lehettek a sírjánál. A fia pedig egész meztelenül bámult ki az ablakon…
113-114. oldal, Meztelenül