Gabriel Wolf magyar

Leair ráadásul nem iszik, nem drogozik és már évek óta még a dohányzásról is leszokott. Egészségesen él, mégis több baj éri, mint egy felelőtlen, önpusztító típust.

Ő is ismert az neten mindenkit, akit csak érdemes volt, mégsem találkozott soha egyikükkel sem. Huszonkét éves volt, alacsony, rövid barna hajú, átlagos, vékony alkatú és kifejezetten szép arcú. Mégsem tudta róla ezt senki a több száz emberből, akikkel utóbbi néhány évét chat szobákban átbeszélgette… a nagy büdös semmiről.

Nola ekkor egy pillanatra elmosolyodott. Nem bírta megállni. Még ilyen borzalmas körülmények között is… férje mindig tudott mondani valami hülyeséget, amin röhögnie kellett. Persze csak azért nevetett volna, mert tisztában volt vele, hogy Leir csak viccel. Imádta érte, hogy ilyen.

Leir leleményességével már korábban is emberéleteket mentett. Nem lett volna fair a többiekre nézve, ha pont ő marad otthon. Szükségük volt egy hősre… Bár most, ebben a pillanatban Nolának is nagy szüksége lett volna egyre…
– (Az én hősöm) – gondolta magában büszkén, még intenzívebben könnyezve. Ő is velük mehetett volna akár, hogy ne szakadjon el a férjétől, de nem tehette. Valakinek figyelnie kellett a négy beteg emberre és ápolni őket.

Sybil nem csak munkaidejét, de szabadidejét is a világhálón töltötte felszínes beszélgetésekkel, melyet vadidegennek folytatott.

– Ilyesmit még sosem próbáltam! Megáll rajtad az eszem! Te és az elméleteid! – korholta barátját.
– Tudod, miért idegesítőek az elméleteim?
– Miért?
– Mert működnek. Nehéz az ilyesmit megemészteni. Néha még nekem is.

Batongnak megszólalni sem volt kedve. Azért sem, mert nem brillírozott különösebben az elméletek felállításában. Ő inkább a gyakorlatban hitt. A zabálás gyakorlatában. És felettébb elkeserítette, hogy semerre sem lát őzgidákat ugrálni, amik csak arra várnak, hogy ő letaglózza őket és felzabálja akár sülve, akár ájultan, de élve. Azért a végén mégiscsak megszólalt:
– Itt nincs kaja.
– Egyél bokrot – javasolta Eszkhil mosolyogva. – Tele van vele az erdő. Amúgy is rád fér egy kis életmódváltás. Elég hamar fáradsz, barátom. Több vitaminra lenne szükséged.

– Van egy ötletem! – ordította feszülten James. – Rakjuk tele a táblát a konferencia teremben rajzszögekkel! Ezentúl mindig, ha megöl valakit a gyilkos, jelöljük meg a térképen! Utána a rajzszögeket összekötjük piros színű fonallal és ez pontosan megmutatja majd, hogy mikor és hogyan öl a gyilkos! Ez alapján pontosan tudni fogjuk, hogy ki ő és mikor és hol öl, és azt is, hogy hol lakik! Meg fogjuk tudni ebből tehát végre a címét is!
– Zseniális vagy, cimbora! – Mindig is lenézte Jamest a szar ötleteiért. – De előbb tartóztassunk még le néhány drogkereskedőt a szomszéd épületben az izgalom kedvéért!
– Én is szeretlek! Menjünk!

10. oldal

– …És, Ecker!
– Igen, uram?
– Nehogy aztán lelője nekem Darxley-t vagy ilyesmi! Felfogta egyáltalán, mi a dolga?
– Igen, uram! Csak megfigyelni megyek!

Chris a barátnőjével is ezért szakított nemrég, mert a lánynak elege lett a fegyvermániájából. Miért lenne az mánia, ha az ember pisztolyt tart a párnája alatt? Ha egyszer van rá fegyverviselési engedélye, akkor miért ne tehetné? Nem Chris hibája, hogy egyszer elsült éjszaka! Az ember össze-vissza hadonászik álmában. Pláne akkor, ha van egy enyhe poszttraumatikus háborús stressz szindrómája is. A ravaszt is meghúzhatja az ember, ha épp a párnája alatt van a keze. A lány nem sérült meg, csak sokkolta az eset. Többet nem volt hajlandó Chrisnél aludni. Annyi baj legyen!
Legalább most behozhatja végre maga mellé a puskákat az ágyba! Nem is olyan rossz dolog egyedül élni. Néha egy rakás fegyver jobb társ, mint egy szőke fotómodell.