Gabriel Sandstone

Mit csinálsz te itt, kicsi Rienna? – kérdezte a robosztus férfi szinte gügyögve, miközben a lány napsárga fürtjeit cirógatta. – Nem úgy volt, hogy te vásárolsz, míg én szétnézek?
– De úgy, ám az az ember megígérte nekem, hogy megmutatja, hogyan tud repülni! – bökött a deszka közepén dagadt hernyóként heverő barátra.
– Gondolom javarészt lefelé… azt meg zuhanásnak hívják – vonta meg a vállát a Jacq-nak nevezett óriás. – Nincs azon semmi érdekes. Miért nem engeded már le onnan?

…a végzet egy igen komisz tulajdonsága, hogy mindenkinél gyorsabb.

A falusiak már nem remekeltek olyannyira, mint az odafent hadakozó lovag. Mintha tovatűnt volna a tűz, ami korábban bennük lángolt, tévelyegve, esetlenül bóklásztak elhullott társaik, szeretteik mellett, s úgy váltak prédájává a közöttük mászkáló zombiknak, hogy még csak fegyvert sem emeltek rájuk. A halottak pedig megmozdultak, és csatlakoztak a zombik egyre népesebb táborához.

Rufus barát még egyszer számba vette az általa ismert, összes égi hatalmasság nevét, hogy még csak véletlenül se feledkezzen meg egyikükről sem, s amikor úgy érezte, immáron teljes a lista, újfent elátkozta mindet. Aztán megint és megint. Rajuk citálta az összes trágárságot, ami eszébe jutott, s olykor meghökkentő nyelvi találékonyságról téve tanúbizonyságot még igazi egyéni nüánszokat is alkotott. Ráadásul olyan vehemenciával tette mindezt, hogy a hírhedten közönséges khumari ork szénégetők vélhetően tátott szájú áhítattal merednének rá, és nevét csak súgva, babonás tisztelettel mernék emlegetni néhanapján, söröskriglijük árnyékából.