Gabriel García Márquez kolumbiai

Nemrég beszélgettem egy kolumbiai sráccal. A drogok és a kolumbiai lányok után, szóba került Márquez is. Tágra nyílt szemekkel nézett rám, mikor azt mertem mondani, hogy az egyik kedvenc íróm. Nem értette. Ő gyűlöli. Persze lehet, hogy én is gyűlölném, ha kötelező olvasmányként a kezembe nyomták volna a Száz év magányt.

Nem tudtam neki megmagyarázni miért is szeretem. Most megpróbálom.

Egyedi stílus, néha zavarbaejtően realista ábrázolás, egyszerűen és könnyedén ír súlyos, nyomasztó emberi történetekről. Lenyűgöző, ahogy sorról-sorra, bekezdésről-bekezdésre megismerünk egy történetet és mindent, ami körülötte van, a tájat, a települést a benne élő összes emberrel, állattal, a gondolataikban rejlő babonákkal, hiedelmekkel, a múltjukban megbújó tragédiákkal. Úgy halad a cselekmény a könyv első sorától az utolsóig, mint egy patak az óceánig miközben folyammá duzzad.

Mikor elkezdem olvasni egy könyvét mindig magával ragad. Valójában még most sem tudom miért.

Olyan nincs, hogy a Márquez életmű elolvasása nélkül haljak meg.

Felírtam a zsenik közé.

Míg sokan arra a kérdésre, hogy középiskola: meghatározó könyvélmény, azt a választ adják, hogy Harry Potter – addig nekem ez egyértelműen a Száz év magány.
Márquez és a mágikus realizmus szerettette meg velem az olvasást, általuk ismertem meg milyen napokig csak olvasni, minden mást félretéve. Nem mondom, hogy egyszerű a stílusa, de aki egyszer megszereti, azt nehezen engedi. Számomra minden eddig olvasott könyve egy terülj-terülj asztalkám. Tele izgalmas ízekkel, labirintus szerű történetekkel, életutakkal. Kicsit darálós is egyben, Márquez olvasás közben többször volt már olyan érzésem, hogy hadar az elbeszélő – lehet azért, mert így is íródott. Úgy képzelem őt el, hogy amikor leül írni, akkor minden más megszűnik létezni, ömlenek a szavak akár hetekig, míg össze nem áll a mű.

Elég sok mindent olvastam tőle. Talán ez egész életművet is egy-két kivételtől eltekintve. Mégis azt mondom, hogy minden könyve más, de azt hiszem, a stílusát száz közül is felismerném.
Nagyon szeretem azt, ahogy egy-egy rövid igaz(nak vélt) hírből megír egy könyvet, azt, hogy úgy kever-kavarja a szavakat néhol, hogy sokszor azt se tudom, hol álla fejem… majd a végén minden kitisztul és a helyére kerül. Kár, hogy nem ír többet…

García Márquez megkerülhetetlen író, ha valaki rászánja magát, hogy alaposan megismerkedjen a mágikus realizmussal és/vagy a latin-amerikai irodalommal. Még csak három regényét olvastam, és mint @MLinda írja, minden könyve más – és én ezt elhiszem, talán korai még véleményt nyilvánítanom róla, de eddig elolvasott könyvei nagy sikert arattak nálam is, és nagy benyomást tettek rám, mint sok más olvasóra előttem. Most azt mondom, hogy biztosan újra fogom őket olvasni. Ezt néhány esetben az is indokolja, hogy első olvasásra nem mindig könnyen követhetők.
A könyveit egyébként nem csak mélységük miatt érdemes olvasni, de már a stílus miatt is. Nagyon jól illik rá a mágikus realista címke, mivel sokszor talán kegyetlenül realista, mély emberismerettel társuló kérlelhetetlen őszintesége miatt nem könnyű olvasmányok, de ugyanakkor gyönyörűen beleszövődnek az elbeszélésbe a dél-amerikai hiedelmekből táplálkozó mágikus elemek. Biztos olvasok még tőle a jövőben.

Egyik kedvenc íróm!

Van ez az író, akit nagyon sokan szeretnek, Nobel-díjas és a mágikus realizmus legfontosabb alakja. Hajt a kíváncsiság, higyy megismerd, de valahogy tartasz is tőle, hogy nem neked való, túl nagy falat lesz. Teszel vele egy próbát, egész jól sikerül az ismerkedés, tetszik. Aztán jön egy újabb próbálkozás, meglepődsz, de az is tetszik. Aztán csak azt veszed észre magadon, hogy hiányzik, úgy olvasnál tőle újra valami újat.
Hát valahogy így voltam én Márquezzel. Számomra is kissé meglepő volt, hogy néhány könyve után úgy érzem, mindenre kíváncsi vagyok, amit írt. Túlzás lenne azt állítani, hogy maradéktalanul, minden sorával meggyőz, mert akadnak kissé ellaposodó részek a hosszabb műveiben, de a végén aztán mégis sikerül neki valami olyat rittyentenie, ami maximálisan lenyűgöz, ami miatt nem tudod könnyen elengedni az olvasásélményt, és újra és újra csak olvasnád őt. Odáig jutottunk, hogy a kedvencemmé vált.

Minden nőalakja megérdemel egy „példakép-díjat”, és ez nagy dolog egy férfi munkásságában.

Elvarázsolnak a szavai, pedig olyan egyszerűen ír. Csodálatos mesék ezek, amelyek kiragadnak az unalmas valóságunkból. Imádom!