G. Cshartisvili grúz orosz

A lelke mélyén mindenki tudja magáról, hogy egyáltalán nem hasonlít a többiekre.

20. oldal

Minden férfi gyáva a szerelemben, félti, rejti a lelkét. De ha a nő egyszer szerelmes lesz, neki semmi sem drága, lélek ide vagy oda.

37. oldal

Természetesen van kockázata a dolognak, de ahogy mondani szokás, aki nem kockáztat, pezsgőt sem ihat.

Megszületett egyfajta kőböl faragott költészet, melyet a mai ember számára már le kell fordítani. A tizenkilencedik század emberének a sírkövek sokkal többet üzentek, mint nekünk. A faragott rózsa azt jelentette, hogy a sírban egy fiatal lány vagy asszony nyugszik. Az oszlop azt, hogy ott egy fiatal férfi fekszik, akinek nem teljesülhettek be a reményei. A kettős oszlop házaspárra utal, akiket még a halál sem választhatott el egymástól. A kisbárány – ártatlan gyermek. A lepke – korai ifjúság. A búzakéve – hajlott korban bekövetkezett békés halál, amikor az ember úgy simul a többiekhez, mint kévében a kalász. Mindezek, természetesen szomorú metafórák, de a bánat mégiscsak egészen más érzés, mint az irtózatos halálfélelem.

169. oldal

A nyugati ember, az optimista civilizáció gyermeke elhiteti magával, hogy a halál nem is létezik, vagy ha igen, még nagyon távoli. A japán hagyomány azonban arra inti az embert, hogy mindig fel legyen készülve a váratlan végre. Az egyik legismertebb szamuráj mondás így hangzik: amikor reggel felébredsz, állj készen a halálra. Nem azért, mert ez így impozáns, hanem mert kifinomultabbá teszi az érzékeket, és ébren tartja az értelmet; a lényeg – rettenetes dolog hirtelen meghalni. Azt hiszem, hogy ez az egzisztenciális beállítottság sok japánnak ad erőt az utolsó küszöb átlépésekor.

Mint japánológus, teljesen tisztában vagyok vele, hogy a róka nem egyszerű állat. Japánul „kicune” a neve, és a szamurájok bátor leszármazottai körében babonás félelem övezi. Minden japán jól tudja, hogy a kicune alakváltó lény, ami képes embernek mutatni magát, és borzalmas tréfákat űz mindenkivel.

    Már egy ideje úgy érzem, hogy akik előttünk éltek, nem tűntek el. Ugyanott maradtak, ahol voltak, csak más idődimenzióban. Ugyanazokat az utcákat rójuk, csak láthatatlanok vagyunk egymás számára. Átmegyünk rajtuk, s a mostanság divatos épületek üveghomlokzata mögött az egykor itt állt házak körvonalait látom: a klasszikus oromzatokat és naiv mezzaninokat, a fennhéjázó, díszes kovácsoltvas kapukat és a csíkos sorompókat.
    Minden, ami volt, és mindenki, aki valaha élt örökre itt marad.

6. oldal Magyarázat

Nem voltam, de aztán lettem,
Szeretek, élek, dolgozom.
Dolgoztam, szerettem. Letelt.
Cseppet sem kell bánkódnom.

51. oldal It has been very interesting, avagy az illedelmes halál

Az ideje lejárt, s a holtak városa haldokolni kezdett. Itt minden pusztulásnak indult, s elmerült a britekre cseppet sem jellemző sűrű bozótban.

Egy temetőbe általában nincs belépés a Halál számára. Az emberek valahol ott, a kerítésen túl ölnek és halnak, a veszélyekkel teli nagyvilágban, ide pedig csupán porhüvelyeket hoznak, melyek már régen búcsút vettek a lélektől.

76. oldal