!

Frithjof Schuon svájci

1907. június 18. (Basel, Svájc) – 1998. május 5. (Bloomington, Indiana, USA)

Tudástár · 17 kapcsolódó alkotó · 1 kapcsolódó könyv

Nemférfi
Honlapfrithjofschuon.info/english/home.aspx, frithjof-schuon.com/start.htm

Könyvei 9

Frithjof Schuon: A vallások transzcendens egysége
Frithjof Schuon: A kereszténységről az örökérvényű bölcsesség fényében
Frithjof Schuon: Az emberi állapot gyökerei
Frithjof Schuon: Szufizmus
Julius Evola – Frithjof Schuon: Zen – A szamurájok vallása
Frithjof Schuon: Az isteni tudás
Frithjof Schuon: Ésotérisme
Frithjof Schuon: The Fullness of God
Frithjof Schuon: To Have a Center

Kapcsolódó kiadói sorozatok: Az Őshagyomány könyvei · Arcticus Libri Religionis Arcticus


Népszerű idézetek

Szelén>!

A primordiális ember magától tudta, hogy van Isten; a bukott ember ezt nem tudja, meg kell tanulnia. A primordiális embernek mindig tudatában volt Isten; a bukott ember, ha megtanulta, hogy van Isten, törekednie kell rá, hogy Isten mindig a tudatában legyen. A primordiális ember jobban szerette Istent, mint a világot; a bukott ember jobban szereti a világot, mint Istent, s ezért a lemondást kell gyakorolnia. A primordiális ember mindehol Istent látta, érzékelte az archetípusokat és az esszenciákat, s nem volt bezárva a «hús vagy szellem» alternatívájába; a bukott ember sehol sem látja Istent, s a világot csak mint olyat látja, nem mint Isten megnyilvánulását.

A primordialitás a szúfík fitrahja: ez a lényegi és normatív emberi természet, mely Isten képére teremtetett.

Cheril>!

Kiáltó abszurditás: hit nélkül, emberhez méltatlanul, horizontálisan élnek emberek egy olyan világban, ahol minden, amit a természet nyújt, a természetfelettiről, a túlvilágról, az isteniről árulkodik.

Lunemorte P>!

Sokféle módja van a gnózis és a szeretet közti — vagy a jnana és a bhakti közötti — különbség kifejeződésének vagy meghatározásának, de mi csak egy kritériumot szeretnénk tekintetbe venni itt, és ez a következő: az akarati vagy cselekvő ember (a bhakta) számára Isten „Ő”, az ego pedig „Én”, míg a gnosztikus vagy intellektív ember (a jnani) számára Isten „én” — vagy Self — és az egó „ő“ vagy a „másik“. Azonnal látható lesz, hogy miért az előbbi és nem az utóbbi szemlélet a meghatározó minden vallási dogmatizmusban: az emberek többsége inkább az ego bizonyosságából indul ki, mint az Abszolútból. A legtöbb ember individualista és következésképpen csak kevéssé képes konkrét absztrakciókra empirikus „Én“-jével kapcsolatban. Ez egy olyan folyamat, mely intellektuális és nem morális: más szavakkal kevesen rendelkeznek a személytelen kontenpláció képességével, akárcsak olyan akarattal, mely megengedi, hogy „Isten gondolkodjon bennünk“, ha megengedhető effajta kifejezés.

54. oldal — Gnózis, az Én nyelve

ajikarei P>!

Az Evangéliumok által hirdetett „erőszakmentesség” azt az erényt szimbolizálja – és teszi hathatóssá –, amikor az elmét kizárólagosan az foglalkoztatja, „ami van”, és nem az, „ami történik”. Rendszerint az ember sok időt és energiát veszteget el azzal, hogy embertársai igazságtalanságaival valamint a sors lehetséges nehézségeivel törődvén ezeket megkérdőjelezi. Legyen szó akár emberi igazságtalanságról, akár isteni büntetésről, a világ – a „formák áramlása” vagy a „kozmikus kerék” – az, ami: egyszerűen saját pályáját követi; ez áll összhangban saját természetével. Az emberek képtelenek nem igazságtalanok lenni, amennyiben ennek az áramlásnak részei. Kiszakadni az áramlásból és a tények logikája valamint az ebből születő kötelékek ellenében cselekedni minden bizonnyal őrültségnek tűnik a világ szemében, de valójában azzal egyenértékű, hogy már itt lent magunkévá tesszük az örökkévalóság szempontját. Felvenni ezt a nézőpontot az jelenti, hogy nagy távolságból tekintünk magunkra: látni azt, hogy mi magunk is részeit képezzük az igazságtalanság eme világának, és ez újabb okot ad arra, hogy közömbösek maradjunk az emberi viszályok zűrzavarai közepette. A szent az az ember, aki úgy cselekszik, mintha meghalt volna és visszatért volna az életbe; földi értelemben már megszűnt „önmaga” lenni, abszolúte nem áll szándékában visszatérni ebbe az álomba, hanem egyfajta éberségben tartja fenn magát, amelyet a világ, korlátoltsága és tisztátalansága miatt, képtelen megérteni.
A tiszta szeretet nem az ellentétek e világából való; eredete szerint mennyei, a végcélja pedig Isten; úgy él, mintha önmagában létezne, saját fénye által és az Isten-szeretet sugarában, és ezért e szeretet „nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem gondol rosszra, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal; mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel” (1 Kor 13,5-7)

29. oldal, Néhány megjegyzés (Kvintesszencia Kiadó, 2014)

Szelén>!

A szúfi miszticizmusban az Isteni Jelenlétet – vagy mint a szeretet, a sóvárgás tárgyát, magát az Istent is – általában nőként jelenítik meg. Idézzük Ahmad al-‘Alawí Sejk Dívánját: «Mikor meghallottam Laylā hangját, közel húzódtam lakhelyéhez. Ó, bárcsak sohase némulna el édes hangja! Kedvelt (Laylā) engem, magához vont és elbűvölt. Aztán a legmeghittebb szavakkal szólt hozzám. Maga mellé ültetett, közelebb húzódott, majd fellebbentette a ruhát, mely szemem elől rejtette őt, szépségével ámulatba ejtvén engem … Megváltoztatott és átalakított, megbélyegzett különös bélyegével, magához szorított, egy páratlan állapotot adományozott, és saját nevén szólított.» Az «isteni dimenziót» azért nevezik Laylānak, «Éjszakának», mert e dimenzió a priori megnyilvánulatlan minősége. Erről eszünkbe juthat Pārvatí fekete színe, a keresztény művészet fekete Szüzei, de bizonyos értelemben Krisztus és Nikodémus éjszakai beszélgetése is.

Kapcsolódó szócikkek: Nikodémus
Szelén>!

Mi a világ, ha nem a formák áradása: és mi az élet, ha nem két éjszaka közt egy szemünk láttára egyre ürülő serleg? És mi az ima, ha nem az egyetlen biztos pont, a béke és fény pillanata ebben az álom univerzumban, és a valódi átjáró mindahhoz, amit a világ és az élet hasztalan keresett? Az ember életében négy bizonyosság létezik: a jelen pillanat, a halál, az Istennel való szembesülés és az örökkévalóság. A halál kijárat, ahol egy világ lezárul; az Istennel való találkozás olyan, mint egy kitárulkozás a ragyogó és múlhatatlan végtelenségben; az örökkévalóság a lét teltsége a tiszta fényben; és a jelen pillanat az a csaknem megragadhatatlan «hely» életünk folyamában, ahol már örökök vagyunk – egy csepp az örökkévalóságból a formák és melódiák szakadatlan mozgása közepette. Az ima fedi fel a földi pillanat teljes súlyát és isteni értéket. Egy szent hajó, melyben életen és halálon kelünk át, mely a túlsó part felé visz minket, a fény csendje felé; de végül is nem az ima kel át az időn miközben önmagát ismétli, hanem az idő az, ami úgymond megáll az ima égi egyszerűsége előtt.

ajikarei P>!

[…] az összes földi teremtmények közül csak az embernek van vertikális testtartása, ami a szellem «vertikális» potencialitására mutat rá, ezen keresztül pedig az emberi lét értelmére.

9. oldal, Első rész, Princípiumok és gyökerek - Az intelligenciáról (Arcticus Kiadó, 2001)

Meara P>!

… a Jóság mindenekelőtt maga az Isten, azután Isten «kivetülése» az egzisztenciába, végül a létesült «reintegrálása» Istenbe.
Ennek kapcsán az egyik Ősatyától származó mondat juthat eszünkbe:
« Isten emberré vált, hogy az ember Istenné válhasson»

Rahamim P>!

Két olyan pillanat van az életben, amely mindent magában foglal: a jelen pillanat, amikor szabadon választhatjuk azt, amik lenni szeretnénk, és a halál pillanata, amikor nincs többé választásunk, és a döntés Istené. Mármost, ha a jelen pillanat jó, a halál is jó lesz. Ha Istennel vagyunk ebben a pillanatban, amely bár folyton megújul, mégis mindig ugyanez az egy és egyedüli jelenlévő pillanat, akkor Isten is velünk lesz a halál pillanatában. Az istenemlékezet egy halál az életben, ami a halálban életté lesz.

132. oldal, Appendix - Az örök bölcsesség visszhangjai (Arcticus, 2001)