Frank János

Körülbelül a múlt század végén kezdődött. Azóta minden jóérzésű, haladó, modern gondolkodású ember, építész, entellektüel, újságíró az egész milleniumi építészetet merényletnek tartja. […] A Mátyás-templom műemlék-hamisítás, a Halászbástya műemlékgyártás, az Andrássy út, a Körút egész homlokzatsora eklektika, fölfújt habarcsdíszek egyvelege – még a valódi terméskő rusztikát is malterrá fokozta le az indulat. Ez a szemlélet már a szecesszió lázadásának idején kezdett terjedni, nem tudta még a szegény szecesszió, hogy hamarosan őt is szégyenpadra fogják ültetni, hogy Lechner palotáira, mint szörnyszülöttekre meredünk – mert az én generációm is ennek a szemléletnek volt a híve –, hogy a szecesszió végül is a nyomdafestéket nem tűrő kifejezések egyik szinonímája lett, s ami rosszabb, nevetséges is.
Mert jött a Bauhaus. Merész, kiportol, „bursikóz”, „szoanyirt”, Eton-frizurás fiatal lány. Ő lett a jelen, a jövő, a hagyomány. Minden jóérzésű, haladó, modern gondolkodású ember, építész, entwllektüel, újságíró azt vallotta a tradícióról, hogy az építészetünkben a klasszicizmus és a Bauhaus között légüres tér volt, legalábbis elhanyagolható mennyiségű objektum, szégyen, letagadni való, lebontani való.
És jött a klébelsbergiánus neobarokk, majd jött a „szocreál”. A jóérzésű emberek imádkoztak érte, várták-vártuk – mikor jön vissza már a modern? Mikor csinálhatja végre az építész azt, ami az ujjaiban van? Én – nem is olyan nagyon régen – az akkoriban vadonatúj tihanyi Motel-étterem hodályában döbbentem rá, hogy baj van. Jobb volt a Szúnyogh kocsma. Ez lett a régi szerelmünkből? Ami az építészetben egykor modern volt, koncentrált, tiszta, az idő múlásával zavaros lett, felhígult. A „bátor”, „modern” építészet úgy festett, mint az egykori szépség, aki hetvenéves korában is kibontva hordja jócskán megszürkült haját – mert hát egy hollófekete lány így jár. […]
A legtöbb jóérzésű, haladó, modern gondolkodású ember, építész, entellektüel, újságíró még ma is olyan naiv, hogy az építőművészetnek ezt a fél évszázadnál is öregebb virágkorát nemcsak fiatalosnak, abszolútumnak tartja. Sokak szemében éppenséggel minden, ami más, minden új, újítás-fordított értékrenddel divatjamúlt, ócska. Mintha egy mai lány a miniszoknya jogaiért szállna harcba a „prűd”, „konzervatív” midit és maxit viselő társnőivel. /Hasonlatom nyilvánvalóan paraméter./

3-4. oldal