!

Francis W. Scott magyar

Bíró Szabolcs

Könyvei 6

Francis W. Scott: A Sivatag Szeme
Francis W. Scott: Az elásott titok
Francis W. Scott: Cosa Nostra
Francis W. Scott: Hóhér
Francis W. Scott: Naplemente
Francis W. Scott: Távol mindentől

Népszerű idézetek

>!
Cheril

Ha van jó és rossz oldal, akkor azt csak egy hajszálvékony vonal választja el egymástól: én…

>!
Cheril

Meghúztam a kart.
Nem mondanám, hogy unottan, ezt ugyanis nem lehet unottan megtenni. Vagy inkább csak nem szabad, nem is tudom pontosan. Elvi kérdés. Inkább úgy mondanám, hogy kedvetlenül. Igen, ez lesz a tökéletes szó, hiszen kinek lenne kedve ahhoz, hogy ezt csinálja? Még ha fizetnek is érte… Ehhez csak olyan romlott őrülteknek lehet kedvük, akik miatt én a kart húzogatom, egy héten legalább egyszer. Sok a munka, és ez elszomorít. Bárcsak ne lenne ilyen sok! Az biztos jele lenne annak, hogy kevesebb a bűnözés a világban.
Szóval meghúztam a kart, és kedvetlenül néztem, ahogy a szoba mennyezetéről alácsüngő, régi lámpa pislákolni kezd. A generátor hatalmas mennyiségű áramot termelt, ami szempillantás alatt ömlött végig a huzalokon.
Fejből tudtam, hogy mi következik. Az Öreg Szikrába szíjazott férfi egész testében megmerevedett, és úgy kapaszkodott a kopott karfába, hogy elfehéredtek az ujjai. Az arcát nem láttam, azt eltakarta a fekete csuklya. Pár másodperc múlva olyan gyorsan kezdett csapdosni a kezével, mintha Parkinson-kórban szenvedne – persze nem erről volt szó. A lába olyan erősen volt a székhez szorítva, hogy azzal a legkisebb mozdulatra sem lett volna képes. A fejét természetellenesen jobbra-balra rángatta, mint egy megbokrosodott, csapdába esett ló. Hangosan lihegett, és magas hangon gurgulázott, aztán egyszercsak abbahagyta. A keze viszont ugyanúgy meg volt merevedve, és félelmetes gyorsasággal a karfát csapdosta.
Bruce felém nézett, majd komoran bólintott, mire én visszatoltam a kart. Ha még egy percig bekapcsolva hagyom, valószínűleg füstölni kezd, a termet pedig az égett hús gyomorforgató szaga önti el.
A székben ülő férfi teste egyszerre elernyedt, ekkor Redhoff doki lépett oda hozzá lefelé konyuló, vértelen ajkakkal, ahogy szokott. Minden színészi tehetségét beleadta, hogy kellően együtt érző, szomorú pofát vágjon a halott mellett. Ezt nem csak gondolom, ezt ő mondta nekem egyszer. Vagyis nekünk, akik általában jelen vagyunk a kivégzéseken. Most a férfi mellkasához érintette sztetoszkópját, figyelmesen hallgatózott pár másodpercig, míg az őrök és a közönség is lélegzetvisszafojtva figyelt.
Amikor elvette a szívhallgatót és bólintott Bruce-nak, hogy itt a vége, mindenki egy személyként sóhajtott fel. Pont úgy, mintha valami isteni csoda vagy váratlan meglepetés történt volna. Ettől a résztől mindig undorodtam. Azok, akik elkapták, elítélték, meghurcolták, végül pedig ebbe az ezerszer elátkozott székbe ültették a férfit, az utolsó pár percben úgy viselkedtek, mintha olyan szentségesen sajnálnák őt, és amikor véget értek a szenvedései, ők megkönnyebbültek. Mintha az égvilágon semmiről sem tehettek volna. Hihetetlen! Mindig is hihetetlennek tűnt… Nem mások ezek, csupán gyülevész júdások, egyszerű árulók. Ha már így elintéznek valakit, legalább legyen meg bennük a tartás, és ha nem is vigyorognak a szenvedő haldokló fölött, legalább fapofával, kifejezéstelenül bámulhatnának. Legszívesebben szembeköptem volna mindet, és cseppet sem azért, mert sajnáltam az elítéltet. Soha nem azért.
Én egyszer sem sóhajtottam. Pedig én aztán igazán nem tehettem semmiről. Én csak meghúztam a kart. Ez volt a dolgom. Régen, amikor még más volt a dolgom, azt is maradéktalanul végrehajtottam, nem gondoltam soha arra, hogy talán lázadni kéne. Tiszteltem a történelem lázadóit, a szabadságharcosokat, a reformereket, a számtalan felkelőt, de ha akkor éltem volna, biztos nem állok közéjük. Sokan ezt nevezik gyávaságnak, én viszont csak egyszerűen mindig beletörődtem abba, ami volt. Ha rossznak bizonyult az elnök, morogtam rá, kiköptem a földre, átkoztam kicsit, de soha nem mentem el mondjuk tüntetni vagy ellenállást szítani. Soha nem láttam értelmét annak, hogy meghaljak azért, amiért küzdök. Ugyanis ha küzdök valamiért, akkor nyilván azt akarom, hogy nekem jobb legyen, de ha már meghaltam, nekem sehogy sem lehet jobb. Talán ha lett volna gyerekem, akkor máshogy látom a dolgokat, de nem volt, így nyugodtan lehettem önző…
Szétszéledtek az emberek, csak mi maradtunk ott: Redhoff doki, Bruce, Lemmy, Rosenbaum tiszteletes úr, Dunkan főnök és én. Nem volt nagy felhajtás, így nem is kellett sok őr. A pap, a doki és a főnök azonban mindenképp ott kellett, hogy legyenek. Fogalmam sincs, hogy miért, ez csak így volt, és kész. Mindig megelégedtem ennyivel.
– Hé, Howard! Most fogod és feltörlöd a szart a székről, ez a nyavalyás összefosta magát!
– De miért én? Hiszen nekem nem ez a dolgom!
– Most ez a szabály. Így van és kész.
– Ez a szabály? Akkor rendben van.
Lehet, hogy mégis gyáva ember vagyok.

(első mondat)

>!
Manni

Tulajdonképpen az ember mindig is szeretett a másik ember titkaiban vájkálni, abban, amihez az égvilágon semmi köze nincs. Erre a kis perverzióra építenek a valóságshow-k, a délutáni beszélgetős műsorok és a bulvármagazinok is.

48. oldal