Francesca Marciano
Katalógusnév | Marciano, Francesca |
---|
Könyvei 5
Népszerű idézetek
Az ember egész életében igyekszik száműzni az emlékezetéből azokat, akik fájdalmat okoztak neki, de amikor öregebb és gyöngébb lesz, az emlékek felszínre kerülnek, mint buborékok a vízben. És kénytelenek vagyunk megadni magunkat, mert fáradtak vagyunk már ahhoz, hogy küzdjünk ellenük, és ismét visszanyomjuk őket a felszín alá. Vagy talán számunkra is váratlanul rájövünk, hogy haragunk tüzelésének semmi értelme, és emlékeink nem remélt édességet hordoznak.
186-187. oldal
„Sosem leszünk együtt.” Az alvó Huntert nézve villant át agyamon a gondolat. Fájt bevallani – sosem leszünk együtt, még akkor sem, amikor a legközelebb vagyunk egymáshoz, még akkor sem, ha szeretkezünk. Bár meglehet, hogy épp e fájdalmas igazság felismerése csábított, és vitt a kísértésbe. Az embernek meg kell tanulnia e nélkül az illúzió nélkül élni. Soha senki nem lesz eggyé a másikkal. Nem létezik hazatérés. Nincsenek gyökerek, se fa, amibe megkapaszkodj.
Meg kell tanulnod biztonságérzet nélkül szeretni, úgy, hogy nincs rajtad biztosítókötél, hogy elfogadd, be leszel hajítva az ismeretlenbe, ahol senki sem tudja, mi vár azon a veszedelmes helyen, ahol találkoznak a szelek.
Közös életünknek nem voltak éles kiszögellései, sem feszültsége. Talán még túl sima is volt, hogy megragadhassam. Néha úgy éreztem, üvegen siklom, és nincs mibe kapaszkodnom.
Ilyen a boldogság, te hülye, csak nem vagy hozzászokva, nyugtattam magam.
De egy halk hang gúnyosan visszakérdezett: Nem inkább a boldogság paródiája?
Rájöttem, hogy sokkal egyszerűbb szerelmesnek lenni, mint közel lenni valakihez.
313. oldal
Leélünk két, tíz, húsz évet valaki mellett. Meglepődünk-e, mennyit felejtünk? Életünk óriási darabjai tűnnek el, emlékeink zavarossá válnak. Mit tettünk ennyi idő alatt? Hogy töltöttük párként az időnket?
Itt-ott felmerülhetnek elszórt töredékek, de azt az első pillanatot sosem felejtjük el. A kéz, ahogy közelebb von, lecsukja a szemed, mialatt az idegen szájának édességét ízleled. Elmosódott kép a bőrről, a szemről, a szem elé hulló hajról, vállról. A képekből tündöklő láncot fonunk, a láncszemek sosem szakadnak szét, a gyöngyszemek nem gurulnak el. Velünk maradnak örökre. És megütközünk azon, hogy sokszor ez minden, amit a másikról megőrzünk.
70. oldal
Mi lesz a halottak cipőivel, zoknijaival, alsóneműjével, borotvakrémével, noteszével, tollával és zsebkendőivel? Kinek a keze dönti el, hogy kidobják-e őket a szemétbe, vagy belecsúsztatják egy borítékba, és egy fiókban tartják? Milyennek kell lennie a szívnek ahhoz, hogy szánakozás nélkül szabaduljon meg tőlük, mintha üres sörösdobozok volnának?
109. oldal