Fiona Cummins

Ma van száz napja annak, hogy eltűnt az ötéves Clara Foyle.

(első mondat)

A remény sebezhetővé tesz.

264. oldal

– Az választja a zenét, aki vezet, ez köztudott.

151. oldal

Fájt az emlékezés, de még jobban fájt a feledés.

– Az idő és a dagály senkire nem vár […]

271. oldal

– Holnap új nap kezdődik. Egy jó fürdő meg némi alvás után minden szebb lesz.

257. oldal

Azt kívánta, bár az anyja az a fajta lenne, aki virágillattól szaglik, nem pedig állott alkoholtól, és tiszta ruhában jár, nem pedig a padlóról felszedett, háromnapos cuccokban. Irigyelte azokat, akikben a szüleik képesek voltak azt az érzést kelteni, hogy semmilyen álom nem elérhetetlen.

78. oldal

A halál, ha jól csinálják, alig kerül időbe.

315. oldal

Valamikor a sötétség alakzatai és hangjai kimondhatatlan szörnyűségeket rejtettek. Az integető ágak a hálószobája ablaka előtt. A ruhahalom alatt rejtőző mumus a szoba sarkában. A halál az ágya alatt. Most már egy cseppet sem tartott ezektől.
Megismerte az igazi félelmet.
Aminek sötét szeme volt, és vékony, száraz keze, amivel az ő kezét simogatta.
Aminek életre kelt csontvázarca volt.

– A megbocsátást nem lehet megvásárolni, Erdman. Ki kell érdemelni. Ezt senki nem tanította meg neked?

102. oldal,15.fejezet