Fiala János

Meghallgattam a legutolsó zárójelentését, amit úgy olvasott fel, mint egy verset, amit az orvosa költött. Nem sokat értettem belőle, mert telis-tele volt latin kifejezésekkel, de elég vészjóslónak tűnt.

273. oldal (Alexandra, 2016)

     – Ott laksz, ahova mások kirándulni járnak – mondta korholóan anyám, amikor felköltöztem a hegyre.

106. oldal (Alexandra, 2016)

Úgy viselte a betegségét, ahogy korábban a ruháit hordta. Elegánsan.

276. oldal (Alexandra, 2016)

– Irigyellek – szólított le a rádió Bródy Sándor utcai bejáratánál Módos Péter, az ismert zenei szerkesztő.
– Miért?
– Mert minden este veled fekszik le a feleségem.

– Miért nem írt hasonlót a baloldalról? – kérdezte valaki.
– Mert azok csak unalmas gazdasági bűncselekményekre képesek, amelyek nem piszkálták fel a fantáziámat.

– Neked könnyű, nincs semmi bajod.
– Leszámítva a nyomorult kilencven évemet.
– A kor nem érdem, arra nem lehet felvágni!

123. oldal (Alexandra, 2016)

– Fiatalúr, én Istentől vagyok ilyen. Ő súg nekem.

144. oldal (Alexandra, 2016)

A másokkal összetéveszthetetlen atmoszféra lett a védjegyem: a sok süket csönd, a máshol nem hallható zene, a kiszámíthatatlan hallgatói megjegyzések és a rájuk adott benyögések sorozata.

132. oldal

Ha abból indultam ki, hogy még a szeletelt párizsi körök sem fedhették egymást a kenyeremen, hogy a coca-colás üvegre anyám az étkezések után vízszintjelzőt húzott, hogy ne járhassak rá suttyomban, akkor nem voltunk gazdagok. Nem szórtuk két kézzel a pénzt.

171. oldal

[…] Hogy akkor is kiadták volna-e a könyveimet, ha egy nímand vagyok, és nem viszonylag ismert rádióriporter, arról ma sem vagyok megbizonyosodva. Igyekszem nem gondolni rá.

215. oldal (Alexandra, 2016)