Fernando Pessoa (Bernardo Soares) portugál

Az irodalom a legkellemesebb módja annak, hogy ne vegyünk tudomást az életről.

150. oldal

Nem kellene, hogy az ember lássa a saját arcát. Ez a legszörnyűbb dolgok egyike. A természet felruházta őt azzal a képességgel, hogy ne láthassa az arcát, mint ahogy a saját szemébe sem képes belenézni.
Csak a folyók és a tavak vizében pillanthatta meg az arcát. Jelképes volt az a testtartás is, amelyet ehhez föl kellett vennie. Meg kellett hajolnia, le kellett alacsonyodnia ahhoz a gyalázathoz, hogy önmagára néz.
A tükör megalkotója megmérgezte az emberi lelket.

104. oldal (2007)

Szeretem, ha kimondanak valamit.

A könyvek bevezetésül szolgálnak az álmokhoz, és annak, aki a legtermészetesebben kerül velük beszélő viszonyba, nincsen szüksége bevezetésre.

Elaludhatok, mert bennem reggel van.

Legombolyodom, mint valami sokszínű motring, vagy olyan alakzattá gabalyítom magam, amilyet a gyerekek hurkolnak rá szétterpesztett kezükre, és adnak át egymásnak. Csak arra ügyelek, hogy a hüvelykujjam beletaláljon abba a hurokba, amelyikbe bele kell találnia. Megfordítom a kezem, és megváltozik az alakzat.
Azután kezdem elölről.

A verset közbenső állapotnak tartom, átmenetnek a zene és a próza között.

Vannak olyan emberi lények, akik hosszú órákon át képesek szenvedni amiatt, hogy nem lehetnek egy kép vagy egy kártyacsomag valamelyik lapjának figurájává. Vannak lelkek, akik átokként viselik, hogy nem lehetnek ma középkori emberek.

Élni annyi, mint mások szándékait egybehorgolni.

Az őszt, amely az enyém lett, elveszítettem.