Fényi András

Az én kizárólagos mestereim a könyvek voltak – és a magány… A könyvek voltak és a zene, melyeknek világába menekülhettem. Ez a beteges magány vonzott Dosztojevszkijhez. Tizenhat-tizenhét éves koromban valamennyi kötetét olvastam. Később, Ady, József Attila és Illyés felfedezése után – az első betegség esztendejében – egy álló esztendeig Baudelaire-t olvastam. Abban a sivár szomorúságban ki hatott volna rám jobban, mint ő, majd Juhász Gyula. Ezek voltak a legmélyebb hatású költők, a regényírók közül meg Gorkij, Solohov és Reymont.

364. oldal, Váci Mihály (Tankönyvkiadó, 1977)

Mert a műveltség nem lexikalitás, hanem belső tudás. Az a képesség, amellyel meg tudjuk különböztetni a jót a rossztól. Minél finomabban, minél több árnyalattal… Nagyapámnak megvolt ez a képessége.

122. oldal, Illyés Gyula (Tankönyvkiadó, 1977)

[…] legjobb barát a könyv – írta három évvel ezelőtt. – Nekem az volt gyermekkoromtól fogva; azt is mondhatnám, a könyvek neveltek. A körülmények mostohasága folytán olyan gyermekkorom volt, akár el is züllhettem volna, ha bennem korán felébredt olvasási vágyam nem adja kezembe a könyvet. El se tudom képzelni, hogyan alakultam volna – és sokan így vannak ezzel nyilván – az élet vad példái között, ha nincsenek előttem a könyvekbeli tündöklő jellemek, példák, amelyeknek (mert nem írhatok mindent a velünk született erő és jó ösztön számlájára) oly nehéz körülmények között a jó melletti biztatásomat köszönhetem.

91. oldal, Fodor József (Tankönyvkiadó, 1977)

Ady iskolatársa Jászi Oszkár, a magyar polgári radikalizmus majdani képviselője, Madzsar József, a későbbi forradalmi politikus, itt lakik a még diák Kaffka Margit.

12. oldal, Ady Endre (Tankönyvkiadó, 1977)

    Nyolcéves lehetett, amikor szálkás betűkkel egyik tankönyvébe jegyezte első versét. A rímes ex libris így szól:
                 Ha akarod tudni
                 Ez könyv kié légyen
                 Az Arany Jánosé
                 Ki sokáig éljen.

27. oldal, Arany János (Tankönyvkiadó, 1977)

Iskolai emlékem: osztálytársamtól, tizennégy éves fiútól, a Toldi tanulása közben a tanár megkérdezte: Mi az a szöcske? A fiú, logikus következtetés útján, azt felelte: kisebbfajta tehén. (»Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta.«)

45. oldal, Benjámin László (Tankönyvkiadó, 1977)

    Sánta Ferenc nem kedvelte az iskolát.
     – Ha reggelente kinézek az ablakon, és látom az iskolába siető gyerekeket, ma is elönt a jó érzés, hogy nekem már nem kell iskolába járnom – mondja nevetve.

276. oldal, Sánta Ferenc (Tankönyvkiadó, 1977)

A kis Gyula magának való természet volt. Nem szívesen társalkodott, játszott pajtásaival. A csöndet, a magányt kedvelte – és a könyvet. Mihelyt megismerkedett a betűvel, határtalan becsvággyal olvasott. Hatéves volt és „Petőfi János vitézét betűzte”. És még egy szenvedélyének hódolt: hacsak szerét tehette, kiment a Tisza-partra és órákon át sétálgatott – egyedül.

163. oldal, Juhász Gyula (Tankönyvkiadó, 1977)

„Merev és makacs intellektualizmus volt az úr, mely a zsendülő (és zendülő), a fogékony (és robbanékony) fiatal intellektust a szellemi paragrafusok nádpálcájával fegyelmezte átlaggá az egyéniség helyett. Az élet és a természet örök törvényei helyett legtöbbször és legtöbb helyen a szabályok kaptafáit mutogatták.” Az ilyen iskolának sosem volt érdeke embert nevelni, ebben az iskolában „rabszolgákat termelnek egy rabszolgarendszer számára”. Éppen azt nem kapta meg tehát az iskolától, amit kezdettől fogva óhajt: a szabad szellemi életet.

164. oldal, Juhász Gyula (Tankönyvkiadó, 1977)

Abban a korban, félfeudális világban a legnemesebb, a legbátrabb tettek egyike a szegénységben, mélységben felnövő gyermekek szeretése, simogatása, szívbe fogadása volt. A hatalom minden birtokosa őrölte, emésztette a parasztot és gyermekeit. Csak a néptanító állt mellettük hűségesen, simogató kézzel, önzetlen szeretettel.
Ezt írta a kezdő tanítóknak is:
             …S ha látsz közöttük rútat, rongyosat,
             gyermeki arccal búbánatosat,
             ismerd meg benn' a korán szenvedőt,
             öleld magadhoz, és csókold meg őt.

102. oldal, Gárdonyi Géza (Tankönyvkiadó, 1977)