Faruk Šehić bosnyák
1970. április 14. (Bihács, Jugoszlávia) –
Katalógusnév | Šehić, Faruk |
---|---|
Nem | férfi |
Életrajz |
Képek 1
Könyvei 1
Kapcsolódó kiadói sorozatok: Valahol Európában L'Harmattan
Népszerű idézetek
Az állam totális hatalma abban tükröződött, hogy még a legalacsonyabb rangú képviselői is, mint Kosta, a parkőr, maradéktalanul ijesztőek voltak.
24. oldal
Vasárnap. A nap, melynek okán hiszek a semmi létezésében.
58. oldal
Úgy tettünk, mintha egyáltalán nem is volnának azok a romok, pedig mindenütt ott voltak. Szem el nem téveszthette őket. A városunk romok fesztiváljává változott, és mi belépőt fizettettünk az idegenekkel, ha meg akarták tekinteni és le akarták fényképezni felégetett házainkat, a földdel egyenlővé vált városnegyedeket. Híres lett a szenvedésünk, és mi magunk jobban lemeztelenedtünk, mint a weird kategóriájú pornófilmek szereplői. Városunk harmadik helyen végzett a legromosabb boszniai-hercegovinai városok toplistáján. Ami nem sok büszkeségre ad okot, de nem volt más választásunk, kénytelenek voltunk hencegni a saját katasztrófánkkal.
145. oldal
Minket a hadseregben nem tájékoztattak arról, hogy mi történt Srebrenicán. Ehelyett, mint mindig, fölolvasták a legújabb cenzúrázott hadijelentéseket a kelet-boszniai frontról. Ezekben a hírekben elhangzottak ugyan számjegyek, hogy hányan estek el, de az föl sem merült, hogy Srebrenicán nyolcezerre rúg a fogságba ejtett és kivégzett emberek száma. […] Srebrenica elestét inkább szerencsétlen katonai veszteségnek állították be, semmint háborús bűntettnek, noha érezhető volt a sorok között a keserűség. A tényleges igazságot majd csak a háború végén fogom megtudni, amikor a hadititkok értelmetlenné váltak, ámde akkor sem voltam képes arra, hogy felfogjam a srebrenicai tragédia súlyát, amit a hágai Nemzetközi Törvényszék később népirtásként ítél el. A saját életemmel voltam elfoglalva, beszűkült a látóköröm, nem láttam a freskót, csupán a részleteit.
151-152. oldal
Hallani lehetett olyan szerbekről is, akiket itt a mi ćojluki csataterünkön ejtettek foglyul, és lapáttal csapták agyon őket, vagy a ledöntött villanyvezeték acélkábeleivel verték őket halálra. Az ilyen képeket össze tudtam rakni a fejemben, oda is tapadtak arcom belső oldalára, mert nem foghattam föl, hogyan képes valaki darabokra szaggatni egy foglyot a hátországban egy pincében, hiszen immár fegyvertelen és tehetetlen ember, aki elveszítette a gonosz ellenség minden jellemző vonását.
A katonai rendőröknek a kínzás volt a dolguk, azért ütötték-verték a csetnikeket, hogy nekik ne kelljen a frontra menniük. Akadtak olyan kínzók is, akik így akartak bosszút állni elvesztett testvérükért, lányukért vagy fiukért. Én nem ismertem ilyet.
Hazudok, ismertem egy idősebb férfit, aki így tett. Minden fogolyban, akit ütött, az elesett fia gyilkosát látta, és minden ütéssel szárazabbá, kisebbé vált; sietett, hogy találkozzon a fiával. Abba az öregemberbe emberfeletti erő költözött, nem tudta másképp megölni a saját fájdalmát. A halál volt számára az egyetlen orvosság. Belülről marta valami egyre dühödtebben; óriási termetű volt, de mielőtt meghalt volna, cingár diák lett belőle. A foglyok, akiket vert, szintén halottak. Az ő életük zárt kör. A krajiškai elíziumi mezőkön valamennyien együtt ülnek körben, és szívják a hazai dohányt, lefelé, az égre tekintve. Csökevények, akiknek egyetlen vallása a hús és vér. No meg a rakija is, anélkül nem megy. Amikor nevetnek, kisüt a nap az egünkön, és esik az eső.
153. oldal
Lelkifurdalás nincs, senki se fogja a füledbe súgni, hogy az ellenség is ember. A fronton másként állnak a dolgok: az ellenség, az ellenség. Az nem lehet ember. Az ellenség egy nyálas hártyásszárnyú, szarvakkal a fején és disznócsülkökkel a lába helyén, úgyhogy lőjél, és ne fáraszd magad baromságokkal, azokat nyugodtan hagyd meg a gyáváknak meg a filozófusoknak. Én frontális harcban több ellenséges egyént megöltem, ezért most kerülnek a honfitársaim, ha meglátnak, mind átmennek az utca túlsó oldalára. Érzékelem a félelmüket. Bűzlik a viszolygásuk, a Hegel-Kantjuk, az élet univerzális értelme, az egyetemes emberük, az úgynevezett emberi jóság, ami megérdemli teljes megvetésemet.
11. oldal
Az Una azután is folyni fog, hogy én befejezem a történetemet.
169. oldal
A mama háza mögött ezüstfenyő minden tűjét és dudorát be lehet festeni; azét a fenyőét, amelyet, ma már érthetetlen okokból, a háború után kivágtunk, remélve, hogy nulláról indulhatunk, nem tudván, hogy nulla nem létezik. El voltunk veszve volt otthonaink üszkei közt, tartós sokkállapotban, és hozzászoktunk a brutális jelenetekhez – mi voltunk a Guernica szilánkjai, élőlények a romok közt, akik az elpusztított városban automatikusan elvégezték a romeltakarítás műveleteit. Ez volt a legtöbb, amit abban a helyzetben tehettünk.
175-176. oldal