Eric Muldoom magyar

[…] nem mindennap lát az ember sötét elfet rókázni egy repülő hal hátáról a shagyri őserdő felett…

197. oldal, Negyedik rész, A Necrodóm / I.

Arra riadtam fel, hogy valami beleharap a lábamba.

(első mondat)

– Mi lesz ez? – tudakolta fásult hangon. – Undorítóan fest.
– Vérlény. Értelemmel bíró szolga. Egy különös mágikus teremtmény. A vér mágiája Sahwarából, a vérelf királyságból.
A hodon megértően bólogatott és megveregette a vállamat.
– Illik hozzád.

155-156. oldal, Harmadik rész: A gyötrelem mocsara - V.

Most halálra vált tekintettel bámultak negyedik társukra, az idegenre, aki az éjszaka beköszöntével, a tejszerűen szétterülő köddel érkezett koromfekete paripáján, rozsdaette páncéljában, mint valami kísértő éji szellem.
Meglehet, az is volt talán: ráncoktól barázdált arca sápadt fényben fürdött, dús hajába pókháló és avartörek ragadt, gondozatlan szakálla a mellkasát verdeste. A páncéljára maratott, valaha fényesen csillogó címerdísz réges-rég megfakult már, csizmái minden lépésnél fájdalmasan csikorogtak, kardjának vasmarkolatán századévek hagytak rozsdálló penészfoltokat.
A vértezet alatt talán nem is volt élő hús és bőr, csak lelkének halott, jeges darabjai, mivel körötte megfagyni látszott a levegő, s zúzmara lepte el a fák ágait.
– Nem kell félnetek tőlem! – bizonygatta halk, színtelen hangon a jelenés, miközben helyet foglalt a tűz mellett, s bátorítóan rámosolygott az eltévedt kincsvadászokra. Egy veszett farkas mosolyog így, vagy egy vérszagtól megrészegült vadászeb.

7. oldal, Lovag a ködből (Delta Vision, 2013)

[…] Hogy változtassunk a tarthatatlan helyzeten, először abban maradtunk, hogy a hodon egyáltalán nem evez, csak kormányoz. Ez egy darabig ment is, de a hodon elunta magát és énekelni kezdett. Sose hallottam még nekiereszteni a hangját. Most majd megsüketültem a recsegő baritontól. Kérésünkre felhagyott a dalolással és sértődötten elhallgatott. Alig haladtunk tovább, amikor szórakozásból utánozni kezdte a mocsárban kurjongató madarakat meg egyéb láthatatlan lényeket. Mit mondjak. Istenien utánozta a hangjukat, teljesen élethűen. De amikor az ember fülébe állandóan béka kuruttyol, vagy sivolkó kerreg meg ezeregy énekesmadár trillázik, hamar elmegy az életkedve.

135. oldal, Harmadik rész - A gyötrelem mocsara / IV.

– Hozd elém a lányt, rögvest! Még a végén az összes vért kiszipolyozod belőle, büdös moslékagyú! – ripakodott a torzszülöttre.

90. oldal, Fagyboszorkány (Delta Vision, 2013)

Núm rogyassza szét a májamat – sivatagban vagyok!

224. oldal, Lidellé Tornya (Delta Vision, 2013)

Az állatok mindig jó társak: nem akarják a halálodat, nem akarnak kiforgatni a pénzedből, nem követelőznek, nem ébresztenek kételyeket és megválaszolhatatlan kérdéseket az emberben. És főként: nem kell hallgatni folyamatosan a zsörtölődésüket.

161. oldal, 8. Az Elátkozott Oázis

Egyáltalán nem érzett semmit sem. Kivéve a bűzt.
Elfintorodott, körbejártatta tekintetét a környező hullákon, majd önmagát vizsgálgatta. A színeket nem volt képes megkülönböztetni; csupán fehér és fekete színárnyalatokban látta a világot, viszont különösen élesen.
A teste hűvös és nyirkos tapintású volt, és teljesen érzéketlen: a mellkasán kéttenyérnyi széles nyílt seb tátongott, amibe beletúrt az ujjaival. Fájdalomra számított, de csalódnia kellett. Halott hús…
Ekkor megmozdult benne valami, mélyen, legbelül. Így is jónéhány percébe telt, mire öntudata foszlányaival felfogta az irtózatos valóság súlyát. Él, holott a teste halott! Halott. Halottabb már nem is lehetne.
Nem kezdett el őrjöngeni, ordítani. Sírt, a szeme mégis száraz maradt. Úgy tűnt képtelen erre is, mint ahogy levegőt sem bírt venni. Egy hullának minek is, kacagta fülébe valahonnan egy képzeletbeli hang, mire térdre zuhant. Hosszan rázta a száraz, könnytelen zokogás.
Amikor görnyedt testtartásából felemelkedett, éles vonású arca már rezzenetlen volt. Szobormerev, mindenfajta érzelemtől mentes. Idegen akarat munkálkodott már a fejében. A gondolatai letisztultak, kikristályosodtak.

37. oldal, Fekete Óriások (Delta Vision, 2013)

A fejünk felett sötét nászban ölelkeztek a fák; szerelmük neszezését borzongató északi szél tolmácsolta, vadul rázva a susogó lombokat.