Emma Healey brit
1985. február 27. (London) –
| Katalógusnév | Healey, Emma |
|---|---|
| Nem | nő |
Könyvei 4
Népszerű idézetek
Napközben számos órát kell kitöltenem valamivel, és egy ponton be kell kapcsolnom a tévét. Épp egy olyan üldögélős műsor megy. Ketten ücsörögnek egy kanapén, és egy másik kanapén üldögélő személy felé fordulnak. Mosolyognak, a fejüket csóválják, aztán egy idő után az egymagában üldögélő személy elsírja magát. Nem igazán tudok rájönni, miről van szó.
Mindig megdöbbent a tükörképem. Sosem hittem volna, hogy meg fogok öregedni, azt meg végképp nem, hogy ilyen leszek. A bőr a szemem körül és az orrom nyergén egészen meglepő ráncokat vet. Határozottan hasonlítok miatta valami gyíkra. Már nem tudom felidézni az arcomat, csak néha fel-felvillan előttem.
– Szegény Elizabeth – sóhajtom. Nem láttam azóta, hogy bejött a konyhánkba összeszedni a mazsolát anyám süteményéből. Azóta bármi megeshetett vele. Arra kellett neki a mazsola, hogy megetesse a bolond nőt. A bolond nőt, aki igazából madár volt, és a nővérem feje körül repkedett. A nővérem megijedt, és Douglasszel alagutat ástak Amerikába. Megpróbáltam követni őket, de nekem nem sikerült addig ásnom. Talán ők vitték magukkal Elizabethet?
Figyelem a sarkát a lépcsőfokon, ahogy fel-le mozog, lassan követem, igyekszem ugyanúgy lépni, mint ő, megpróbálok én is úgy rugózni. Sokkal jobb valaki mögött lépkedni. Mert így láthatjuk, mi a helyzet a lépcsővel, és ha valaki más már kipróbálta előttünk a fokokat, akkor pontosabban tudjuk, hol is vannak.
A gyülekezetben mindenki kicsípi magát kicsit. Vagy legalább tesznek valami erőfeszítést, selyemsálat tekernek a nyakuk köré, csillogó csatot csúsztatnak a hajukba. Jó darabig félénknek és olyan hétköznapinak érzem magam. Aztán eszembe jut, hogy öreg vagyok, és ezért engem senki sem néz meg.
— Köszönöm, Katy. Te csak nevess nyugodtan, de nem várhatod el, hogy ilyen fura színű ruhákat hordjak. Vörösesbarna, meg rózsaszínes bordó, meg zöldeskék vagy minek hívják. – De ettől függetlenül elmosolyodom; jóleső érzés, hogy tréfálkozik velem. Elizabeth is gyakran ugrat. Ettől embernek érzem magam. Legalább akad valaki, aki szerint maradt annyi eszem, hogy értsem a viccet.
Gyűlölöm ezt a helyet és ritkán jövök ide. Utálom a kötetek dohos, koszos szagát; én magam sosem kölcsönzők könyvet. Olyan gyakran megesik, hogy az ember kinyit egyet, és azt tapasztalja, hogy csak úgy árad belőle a cigarettabűz, vagy a lapjain szét van kenve valakinek a vacsorája. Mostanában persze egyáltalán nem olvasok, úgyhogy ez már nem számít.
-Hahó Nagyi -köszön rám Katy, és kitárt karral odaáll elém. -En vagyok az.
-Szia, te – felelem.
-Ezek szerint tudod, hogy ki vagyok?
-Hát persze, hogy tudom ki vagy Katy, ne légy nevetséges. Katy elneveti magát, és az anyjához fordul.
-Meggyógyult!
-Miről beszél? -nézek Helenre. -A lányod bolond.
-Ó Nagyi – sóhajtja Katy, és átöleli a vállam. -Egyikünk biztosan az.