Elizabeth Strout amerikai

Tehát az élet megy tovább, gondoltam.
(Ma meg azt gondolom: Egy darabig megy tovább, aztán nem.)

66. oldal

– A művészek mások, mint a többi ember.
– Nem. Nem mások. – Égett az arcom. Én mindig is más voltam, nem akartam még másabb lenni!

35. oldal

– Anya, amikor regényt írsz, újraírhatod, de amikor húsz évig együtt élsz valakivel, az maga a regény, és azt a regényt nem írhatod meg még egyszer másvalakivel!

145. oldal (Geopen, 2017)

Házassága első évében anyám a helyi könyvtárban dolgozott, és állítólag – a bátyám mondta később – nagyon szerette a könyveket. De aztán a könyvtárban közölték vele, hogy megváltoztak a szabályok, és csak olyan dolgozót foglalkoztathatnak, akinek megvan a szükséges képzettsége. Anyám ezt sosem hitte el. Abbahagyta az olvasást, és hosszú évek teltek el,míg rászánta magát, hogy elmenjen egy másik könyvtárba, egy másik városba, és újra könyveket hozzon haza. Ezt azért említem, mert érdemes megvizsgálni a kérdést, hogyan tanulják meg a gyerekek, mi is a világ, és miként kell viselkedni benne.

14. oldal

A világ örökösen ítélkezik – valahogy el kell érnünk, hogy ne érezzük alábbvalónak magunkat másoknál.

63. oldal

Az embernek el kell fogadnia a saját gyerekét, akármilyen is.

325. oldal

– Nem akarok egyedül meghalni – mondta.
– Ugyan már! Mindig egyedül vagyunk. Egyedül születünk, egyedül halunk meg. Ugyan mit számít ez? Csak ne folyjon előtte a nyálunk évekig az otthonban, ahogy a férjemnek. Én csak ettől félek.

328. oldal

De az is megesik váratlanul, hogy amikor a napsütötte járdán lépkedek, vagy nézem ahogy egy fa hajladozik a szélben, vagy látom, amint a novemberi égbolt összezárul az East River fölött, hirtelen úgy rám tör a mélységes sötétség tudata, hogy kis híján felkiáltok. Ilyenkor gyorsan bemegyek a legközelebbi ruhaüzletbe, és elbeszélgetek egy idegennel az újonnan érkezett pulóverek szabásáról. Valószínű, hogy a többségünk így evickél át az életen, félig tudatosan, félig nem, és időnként olyan emlékek törnek rá, amelyek egyszerűen nem lehetnek igazak.

15. oldal

Úgy érzem, az emberek talán nem értik, hogy anyám sosem tudta volna kimondani a „szeretlek” szót. Úgy érzem, az emberek talán nem értik: jó volt ez így.

104. oldal

Rettenetesen szomorú voltam. Tulajdonképpen olyan szomorú voltam, mint egy szomorú gyerek, márpedig a gyerekek nagyon szomorúak tudnak lenni.

111. oldal