Elizabeth Strout amerikai

Tehát az élet megy tovább, gondoltam.
(Ma meg azt gondolom: Egy darabig megy tovább, aztán nem.)

66. oldal

– Anya, amikor regényt írsz, újraírhatod, de amikor húsz évig együtt élsz valakivel, az maga a regény, és azt a regényt nem írhatod meg még egyszer másvalakivel!

145. oldal (Geopen, 2017)

A világ örökösen ítélkezik – valahogy el kell érnünk, hogy ne érezzük alábbvalónak magunkat másoknál.

63. oldal

– A művészek mások, mint a többi ember.
– Nem. Nem mások. – Égett az arcom. Én mindig is más voltam, nem akartam még másabb lenni!

35. oldal

Az emberek akkor és ott többnyire nincsenek eléggé tudatában annak, hogy most élik az életüket.

211. oldal

Házassága első évében anyám a helyi könyvtárban dolgozott, és állítólag – a bátyám mondta később – nagyon szerette a könyveket. De aztán a könyvtárban közölték vele, hogy megváltoztak a szabályok, és csak olyan dolgozót foglalkoztathatnak, akinek megvan a szükséges képzettsége. Anyám ezt sosem hitte el. Abbahagyta az olvasást, és hosszú évek teltek el,míg rászánta magát, hogy elmenjen egy másik könyvtárba, egy másik városba, és újra könyveket hozzon haza. Ezt azért említem, mert érdemes megvizsgálni a kérdést, hogyan tanulják meg a gyerekek, mi is a világ, és miként kell viselkedni benne.

14. oldal

Az anyáknak meg kell védeniük a gyerekeiket.

54. oldal

Valószínű, hogy a többségünk így evickél át az életen, félig tudatosan, félig nem, és időnként olyan emlékek törnek rá, amelyek egyszerűen nem lehetnek igazak. De amikor más embereket látok magabiztosan sétálni a járdán, úgy, mintha hírből sem ismernék a rémületet, rá kell jönnöm: nem tudom, hogy érzik magukat mások. Az élet nagy része spekuláció.

15. oldal

Rettenetesen szomorú voltam. Tulajdonképpen olyan szomorú voltam, mint egy szomorú gyerek, márpedig a gyerekek nagyon szomorúak tudnak lenni.

111. oldal

Az anyja soha nem mondta neki, hogy Susan, ne haragudj, nem lett volna szabad így beszélnem veled. Ezért aztán felnőttként, amikor így beszélt, nem kért bocsánatot ő sem.
Most pedig már késő volt. Az ember sosem akarja elhinni, hogy valamivel elkésett, de ahogy múlik az idő, ez egyre inkább fenyeget – aztán egyszer csak valósággá válik.

299. oldal (General Press, 2013)