Edward Stachura lengyel

…az egyformaságot bosszantja a különbözőség…

506. oldal, (Noran, 2007) · Edward Stachura

– Parancsol uram portorikót?
Nem tudtam, mi a portorikó és megkérdeztem:
– Mi az a portorikó?
Elmosolyodott és megmondta:
– Portorikó a legolcsóbb fajta szovjet bor: hat ötven egy pohárral.

54-55. oldal

Ettünk, ittunk, és a gazda azt mondta, hogy jövőre is felfogadhat, mert tetszem neki, és ha lenne még egy lánya, hozzám adná, mert fájin ember vagyok és nem félek megfogni a dolog végit. Mondta, hogy fiatal korában ő se félt semmilyen munkától, most meg az nem fél tőle, mert ő már mit sem árthat neki vén csontjaival.

Fényes folyóparti napok

Térdemen a tyúk, amit úgy szárazon kopasztok meg. A tollat külön kupacba rakom. Aztán majd levelekbe csomagolom, és éjszakára a fejem alá teszem, hogy egy kis puhaságot ajándékozzak szegény, meggyötört fejemnek, bár egyelőre nem panaszkodhat, sőt, ellenkezőleg: – napfürdőt vehet, vízben, gondtalanságban, saját folytonosan növekvő szeretetében lubickolhat.

Fényes folyóparti napok

Van, aki hisz az egyháznak, van, aki nem, ahogy tetszik, én kérem nem vagyok oda értük, de ami Istent illeti, mégiscsak van bennünk valamilyen mágnesesség, lélek vagy elektromosság, nem?

Nappali vonatozás, 84.o.

Fájdalmas volt néznem, fájdalmas hallgatnom, fájdalmas lélegeznem, mert mindent átfogó hatalmas, magam-széttépő létezéssel kezdtem élni: vágtam a fát, ültem a tűznél, mentem az úton, vertem a dobot, és úgy éreztem, mintha kéztől és lábtól oda lennék kötve négy lóhoz, amelyek száguldanak: egyik északra, másik délre, harmadik keletre, negyedik nyugatra. Amikor néztem, túl sokat láttam, ó, csodálatos szörnyűséges tévutak. Amikor hallgattam, túl sokat hallottam, kórusok, kórusok. Amikor lélegeztem, éreztem a levegőnek azt a furcsa ízét, éreztem, amint az atomok bombázzák szájpadlásomat, hallottam torkomban a levegő lármáját, zaját. És minden híres volt, a legjelentéktelenebb dolog, tárgy bögre az asztalon, függöny az ablakon, cipő a sarokban, a lábujj moccanása, köcsög a kerítésen, mind híres volt, de furcsán híres, híresebb, mint a leghíresebb alakok, mint a leghíresebb csaták, és így tovább, és minden pillanat híres volt, ünnepélyes, rituális, szertartásos, missa solemnis, missa mirabilis, és minden megható volt, döbbenetesen, könnyekig megható, szüntelen sírni lehetett a meghatódottságtól, ma, amikor Hopálba mentem, az Egészségház körül a hóban megláttam két nagy, rószaszín ciszternát, és úgy meghatódtam ettől a látványtól, hogy majdnem bele nem kerékpároztam az árokba. És ez így van, minden gyönyörű, túl gyönyörű, ijesztően gyönyörű, fájdalmasan gyönyörű, nagyon. Nem panaszkodom, megvan az, amit akartam, amire törekedtem, amire számítottam, amiért futottam, csúsztam-másztam. Nem panaszkodom, csak félek, kibírom-e, és milyen sokáig bírom ki mindezt Hogy nem tép-e szét az a négy ló, amihez kéztől és lábtól odakötöztek, és az egyik északnak, száguld, a másik délnek, a harmadik keletnek, a negyedik nyugatnak.(120.oldal)

[…] nem nagy különbséget látok aközött, hogy az ember egy férfival együtt táncol vagy együtt hál.

504-505. oldal, (Noran, 2007) · Edward Stachura

Szekercelárma avagy emberek a téli erdőn ~ Almafa Ágacskának ajánlom

5. oldal cím, ajánlás (Kráter Kiadó 1990)

És amikor a filmen ismét leszáll a szürkület, és aztán az est meg az éjszaka, és a filmvászon újból elsötétül, fekete lesz, és egy pillanat múlva ismét kigyullad, mert a filmen kezdetét veszi a soron levő új nap, akkor ismét megérzem azt, amit az életben akkor érzek, amikor új nap köszönt rám: öröm, megkönnyebbülés, újszülött tisztaság, élénkség, ragyogás simogatja arcvonásaimat és a sebhelyeket, csontjaimban fölgyúl a foszfor, éhség gyötör, és szomjazom mindazt, ami körülölel, talpam bizsereg, hogy előre menjek és így tovább és így tovább. A halál gondolata pedig, a halál gondolata, ebben az első pillanatban, mielőtt még rágondolnék – elképzelhetetlen.

12. oldal (Káter Kiadó 1990)

…Te pedig légy áldott, Almafa Ágacska. Mit csinálnék nélküled, a te szerelmed nélkül, mindenekfölött és mindenen túl is oly csodálatosan szeretlek téged, a havon, az esőn, a poron és a ködön túl, mezőkön és mocsarakon túl, erdőkön, hegyeken és felhőkön túl, földön és égen túl, és milyen ostobán hangzik ilyet mondani: „mindenen túl, földön és égen túl”, mert valahogy nevetségessé válnak a szavak amellett, hogy kimondhatatlanul szeretlek téged, és az is, hogy „kimondhatatlanul szeretlek”, valahogy nevetséges amellett az érzés mellett, amelyet irántad táplálok, mert az nem csupán elvakult, fanatikus szeretet, de valami olyan világos, oly látható, a legláthatóbb, hogy az ember nem fél a legszörnyűbb dolgoktól sem: a haláltól, az űrtől és így tovább. Azt hiszem nem nehéz meghalni, amikor nem önmagának hal meg az ember. Önmagának valószínűleg szörnyű meghalni. És magamban arra gondolok, hogyha valakinek, hogyha nekem örökké kéne élnem, az is szörnyű lenne, talán még szörnyűbb, mint mikor magának hal meg az ember. De veled akár örökké is képes volnék élni. Igen. Örökké élni.

120-121. oldal (Kráter Kiadó 1990)