!

Edward Stachura lengyel

1937. augusztus 18. (Charvieu, Franciaország) – 1979. július 24. (Varsó, Lengyelország)

Tudástár · 2 kapcsolódó alkotó

Nemférfi

Képek 1

Könyvei 3

Edward Stachura: Előre, égiek
Edward Stachura: Szekercelárma és más írások
Edward Stachura: Szekercelárma

Kapcsolódó kiadói sorozatok: Európa Modern Könyvtár Európa

Antológiák 1

Karig Sára (szerk.): Égtájak – Öt világrész elbeszélései – 1972

Népszerű idézetek

Kzsuzsa>!

– Parancsol uram portorikót?
Nem tudtam, mi a portorikó és megkérdeztem:
– Mi az a portorikó?
Elmosolyodott és megmondta:
– Portorikó a legolcsóbb fajta szovjet bor: hat ötven egy pohárral.

54-55. oldal

Nazanszkij >!

Ettünk, ittunk, és a gazda azt mondta, hogy jövőre is felfogadhat, mert tetszem neki, és ha lenne még egy lánya, hozzám adná, mert fájin ember vagyok és nem félek megfogni a dolog végit. Mondta, hogy fiatal korában ő se félt semmilyen munkától, most meg az nem fél tőle, mert ő már mit sem árthat neki vén csontjaival.

Fényes folyóparti napok

Nazanszkij >!

Térdemen a tyúk, amit úgy szárazon kopasztok meg. A tollat külön kupacba rakom. Aztán majd levelekbe csomagolom, és éjszakára a fejem alá teszem, hogy egy kis puhaságot ajándékozzak szegény, meggyötört fejemnek, bár egyelőre nem panaszkodhat, sőt, ellenkezőleg: – napfürdőt vehet, vízben, gondtalanságban, saját folytonosan növekvő szeretetében lubickolhat.

Fényes folyóparti napok

Folyóvíz>!

Van, aki hisz az egyháznak, van, aki nem, ahogy tetszik, én kérem nem vagyok oda értük, de ami Istent illeti, mégiscsak van bennünk valamilyen mágnesesség, lélek vagy elektromosság, nem?

Nappali vonatozás, 84.o.

Nazanszkij >!

…ő úgy tetszik nagyon is megkedvelt és a lovagjává ütött, a gyűlölet fejedelemasszonya az ő királyfijává szemelt ki engem, hogy földre ejtett keszkenőit fölszedegessem.

Kirtályfi

aróD_zsirÍ_agraV IP>!

Szekercelárma avagy emberek a téli erdőn ~ Almafa Ágacskának ajánlom

5. oldal cím, ajánlás (Kráter Kiadó 1990)

aróD_zsirÍ_agraV IP>!

És amikor a fimen ismét leszáll a szürkület, és aztán az est meg az éjszaka, és a filmvászon újból elsötétül, fekete lesz, és egy pillanat múlva ismét kigyullad, mert a filmen kezdetét veszi a soron levő új nap, akkor ismét megérzem azt, amit az életben akkor érzek, amikor új nap köszönt rám: öröm, megkönnyebbülés, újszülött tisztaság, élénkség, ragyogás simogatja arcvonásaimat és a sebhelyeket, csontjaimban fölgyúl a foszfor, éhség gyötör, és szomjazom mindazt, ami körülölel, talpam bizsereg, hogy előre menjek és így tovább és így tovább. A halál gondolata pedig, a halál gondolata, ebben az első pillanatban, mielőtt még rágondolnék – elképzelhetetlen.

12. oldal (Káter Kiadó 1990)

aróD_zsirÍ_agraV IP>!

…Te pedig légy áldott, Almafa Ágacska. Mit csinálnék nélküled, a te szerelmed nélkül, mindenekfölött és mindenen túl is oly csodálatosan szeretlek téged, a havon, az esőn, a poron és a ködön túl, mezőkön és mocsarakon túl, erdőkön, hegyeken és felhőkön túl, földön és égen túl, és milyen ostobán hangzik ilyet mondani: „mindenen túl, földön és égen túl”, mert valahogy nevetségessé válnak a szavak amellett, hogy kimondhatatlanul szeretlek téged, és az is, hogy „kimondhatatlanul szeretlek”, valahogy nevetséges amellett az érzés mellett, amelyet irántad táplálok, mert az nem csupán elvakult, fanatikus szeretet, de valami olyan világos, oly látható, a legláthatóbb, hogy az ember nem fél a legszörnyűbb dolgoktól sem: a haláltól, az űrtől és így tovább. Azt hiszem nem nehéz meghalni, amikor nem önmagának hal meg az ember. Önmagának valószínűleg szörnyű meghalni. És magamban arra gondolok, hogyha valakinek, hogyha nekem örökké kéne élnem, az is szörnyű lenne, talán még szörnyűbb, mint mikor magának hal meg az ember. De veled akár örökké is képes volnék élni. Igen. Örökké élni.

120-121. oldal (Kráter Kiadó 1990)

aróD_zsirÍ_agraV IP>!

És örvénylettek gondolataim, Istenem, talán sírni akartam, talán már most el akartam kezdeni sírni valamiért, ami majd egyszer ér engem, egyszer, a jövőben; és valamely ösztönöm, az életösztönöm akarta, hogy most kezdjek el sírni lassan, és így sírjak néha, hogy azután, egyszer, majd a jövőben, ne árasszon el teljesen a könny, és benne ne merüljek el egészen, ahogy a fuldokló merül el, szó szerint. Vagy lehet, hogy valaki, akit e pillanatban teljesen elöntött a könny, valaki, aki most elmerült a könnyben, ahogy a fuldokló merül el, engemet hívott segítségül, tőlem kért segítséget, hangtalanul mozgatva ajkát a szélirányban, vagy a szél ellen, értem kiáltott: sírjál! sírjál, Pradera, akkor talán nékem is elállnak a könnyeim; sírjál, mert elmerülök a könnyben, segíts rajtam, ments meg, ments meg, Pradera; és én sírni akartam, segíteni akartam valakin, valakit meg akartam menteni, talán éppen magamat akartam megmenteni a távoli, titokzatos, előre nem sejthető jövőbeni önmagamat, de nem tudtam sírni, könnyeim megeredni nem akartak, nem akartak, Istenem, úgy fáj, annyira fáj, pedig sírni akartam, és mindezen elgondolkoztam és sírni akartam, és ugye ez nem kevés? Hát nem volt ez igazi, őszinte, nagy sírás, bár könnyeim nem peregtek? Vajh, ezzel egy keveset nem segítettem-e rajtad, aki sírsz, aki most alámerülsz a könnyben. Vajh ezzel nem segítettem-e magamon, aki majd sírok, aki majd alámerülök a könnyben a távoli, vagy nem is oly távoli, titokzatos, ismeretlen jövőben?

26. oldal (Kráter Kiadó 1990)