E. T. A. Hoffmann német

– Csak nevessetek szívetek mélyéből.

14. oldal

Marika, mihelyt egyedül maradt, hozzálátott ahhoz, ami a szívét nyomta, s amit még – maga sem tudta, miért – a mama előtt sem mert tenni eddig. A sebesült Diótörőt az asztalra fektette, nagyon gyöngéden lecsavarta a kendőt, s megvizsgálta sérüléseit.
Diótörő rendkívül sápadt volt. Fájdalmas arca mégis úgy mosolygott, hogy Marikának a szíve elfacsarodott.
– Ó, Diótörőkém – beszélt hozzá halkan –, ne haragudj, hogy Frici úgy megbántott. Nem akart rosszat, csak a vad katonák között ő is egy kicsit keményszívű lett.

18. oldal

Alighanem egyenesen téged kérdezhetlek meg, nyájas olvasóm, hogy nem voltak-e életedben órák, sőt napok és hetek is, amikor elkínzottan, kedvetlenül végezted szokott tevékenységedet és munkádat, és amikor minden, amit egyébként fontosnak, gondolataidban és értelmedben megőrzésre méltónak ítéltél, egyszerre sekélyesnek és semmitmondónak rémlett? Ilyenkor magad sem tudtad, mit tegyél és hová fordulj; szívedben egy homályos érzés élt, hogy valahol és valamikor valami magasrendű, minden földi gyönyörűség körét túlhaladó óhajnak kellene teljesülnie, amelyet a lélek, mint kordában tartott félénk gyermek, kimondani sem mer, és minden számára, ami körülvett, elnémultál ebben a vágyódásban az ismeretlen Valami után, ami mindenütt, amerre csak jártál, áttetsző, az élesebb tekintet elől szétfolyó alakokkal, légies álomképpel lebegett körül. Szomorúan tengtél-lengtél: mint a reménytelen szerelmes, s mindaz, amit az emberek tarka összevisszaságban szemed láttára műveltek, nem okozott sem fájdalmat, sem örömet, mintha már nem tartoznál ebbe a világba.

Negyedik vigília

Néha olyan lelki folyamatok zajlanak le bennünk, hogy a legmeghittebb barátunkkal sem beszélhetünk róluk.

Első könyv - Első szakasz

Egy szellemes francia költő mondja, hogy kétféle gallimathias van; az egyiket csak az olvasók és a hallgatók nem értik, a másikat, a magasabb rendűt az alkotó (költő vagy író) sem érti. Ez utóbbi, fennköltebb fajtából való a drámai gallimathias is, melyből a tragédiák úgynevezett hálás szerepei nagyrészt állanak. Legjobban tapsolnak a dagályos szavaknak, melyeket sem a hallgató, sem a színész nem ért meg, s melyeket maga a költő sem értett.

Brambilla hercegnő

Minél több kultúra, annál kevesebb szabadság, ez bizony így igaz. Ahogy növekszik a kultúra, úgy nőnek a szükségletek…

29. oldal

– Murr kandúr – vágott barátja szavába Ábrahám mester -nemcsak hogy igen elevenen álmodik, de, ez világosan felismerhető, gyakran merül el azokba a szelíd álmodozásokba, azokba az álmatag töprengésekbe, alvajáró önkívületekbe, egyszóval azokba a különös állapotokba is alvás és ébrenlét közt, amelyek a költői lelkület esetében voltaképp a zseniális gondolatok fogantatási idejének számítanak. Ebben az állapotában egy ideje akkorákat nyög és sóhajtozik, hogy azt kell hinnem, szerelembe esett, vagy egy tragédián dolgozik.

– Karmester – felelte a Rajongó –, maga mindenből mindjárt operát csinál. Az épeszű emberek ezért bolondnak is tartják. Hiszen az épeszű ember úgy van a zenével is, akár a jó erős pálinkával; csak alkalomadtán, kis adagokban él vele, és csak mint gyomorerősítőt élvezi.

244-245. oldal, A Sanctus

Komor felhők raja közelgett, terebélyes árnyék fekete fátylát borította a hegyre, az erdőre. Tompa robaj dördült meg keleten, erősebben zúgott az éjszakai szél, patakok csobogtak, távoli orgonaszóként közbezendült a szélhárfa egy-egy hangja, riadtan kapott szárnyra, és rikácsolva kószált a cserjésben az éj.
Kreisler fölocsúdott álmodozásából, s megpillantotta sötét alakját a vízben. Úgy rémlett, mintha Ettlinger, a tébolyult festő nézne föl rá a mélyből.
– Hohó – rikkantott fel Kreisler –, hohó, hát itt vagy, kedves hasonmásom, derék cimborám? Na hallod, jámbor fiú, elég tűrhető a külsőd ahhoz képest, hogy festő vagy, s kissé elvetetted a sulykot, és büszke gőgödben hercegi vért akartál… firnisznek! (…) Ne majmold minden mozdulatomat, festő, ha komolyan beszélek veled! Már megint? Ha nem félnék a náthától, leugranék hozzád, és alaposan eldöngetnélek! Vigyen el az ördög, te gaz komédiás!
Kreisler gyorsan elugrott a korláttól.
Most már egészen besötétedett, villámok cikáztak át a fekete felhőkön, mennydörgés csattant, s nagy csöppekben rákezdte az eső. A halászkunyhóból éles, vakító fény áradt, arrafelé sietett Kreisler.
Az ajtó közelében, teljes fényben, Kreisler meglátta hasonmását, saját ÉN-jét, amint mellette lépdel. Mélységes rémület fogta el, berohant a kunyhóba, kifulladva, halálos sápadtan roskadt le a karosszékbe.

178-180. oldal