Szemed óvatosan szegd ösvényed sötét vonalára, így
ügyesen tapogass fától fáig, a lépteidet vigyázd
s valaha kimerült égő testtel elébe megérkezel,
csodagyönyörűség, így lásson meg, a vágyakozás után.
Tán egyik szerető után kutakodik; tán ének és tánc miatt
éj árnyába lekötve; tán a sűrűben eltévelyedvén bolyong
lajhár-szívű szerelmesem; vagy az inát görcs bántja, nem lép felém;
mért nem jött a találka-helyre, a lugas-sűrűbe, hol vártam én?
Ha valaki szeret: már ellenség; s a hegy szele lánggal öl;
puha sugara holdnak: vad méreg, míg ő az eszembe jár;
de csupa sietés hozzá: sorsom, könyörtelenem felé –
a szerelem a nőkön gát nélkül örökkön uralkodik.
El a gyanúval! Ok nélkül kétkedsz, hiszen szívemet csupán
te lakod egyedül, felhő-keblű; de mások előtt bezárt.
Csak a szerelem-őrző nagy testetlen isten ül ott s vigyáz.
Nekem, az inasodnak, rendeld el, te szép, hogy öleljelek.
Bor, többé nem vagy édes! De keserű a cukor! Van, aki szőlőt szed eztán?
Meghaltál, szóma! Tej, lám odavan a zamatod, senkise kér belőled!
Mangó, száradj ki! Szép nők ajakai, ne vetélkedjetek, hasztalan, míg
bűvös versekben oldozza a szerelem örök titkait Dzsajadéva.