!

Dümmerth Dezső magyar

KatalógusnévDümmerth Dezső
Nemférfi

Könyvei 8

Dümmerth Dezső: Az Árpádok nyomában
Dümmerth Dezső: Az Anjou-ház nyomában
Dümmerth Dezső: Álmos, az áldozat
Dümmerth Dezső: A két Hunyadi
Dümmerth Dezső: Emese álma / Virrasztó géniusz
Dümmerth Dezső: A titokzatos jelbeszéd
Dümmerth Dezső: Írástudók küzdelmei
Dümmerth Dezső: Az Árpádok és a magyar szent-kultusz kialakulása

Kapcsolódó kiadói sorozatok: Utazások a múltban és a jelenben Panoráma


Népszerű idézetek

ajikarei P>!

Mi volt a „lovagság” mint eszme, és mint magatartás a legtisztább mivoltában? Régi és új motívumok sajátságos összeolvadásából származott. Voltaképpen, ha mélyére tekintünk, két szélsőséges ellentmondásból: a halálmegvetésből és a halálfélelemből táplálkozott.
A halálmegvetés, vagyis a bátorság, sőt az örökös harckészségben a kockázat keresése volt az ősibb motívum. Ezt a barbár germán harcosok hősi hagyományai csakúgy táplálhatták, mint az örökös harcban élő lovasnomádok magyar utódai. A halálfélelemből táplálkozó motívum azonban a maga sajátos változatában nem az ősi, egyetemes emberi rémület volt a vég előtt, hanem a vallásos, a keresztény gondolatvilág alakította ki a maga sajátosságában. Nem is annyira a haláltól, mint inkább a vallásos hit szerinti túlvilági ítélettől való félelem volt ennek az érzésnek a mélyén, melynek finomított formáját istenfélelemnek nevezték. A túlvilági hit tanítása ugyanis, mint említettük, a túlvilágon örök jót, vagy örök kárhozatot ígért. A örök jó elérésére sarkallt az erkölcsi törvények betartása. Az erkölcsi törvény fő parancsa pedig a krisztusi tanítás értelmében Isten szeretete után a felebaráti szeretet volt. A lovagi eszme sajátos módon olvasztotta eggyé a barbár eredetű gyilkolás, harc és halálmegvetés szellemét a felebaráti szeretet egy formájával. Míg a szerzetesi szellem eleinte csak a békét, a szemlélődést, a magábavonulást hirdette az embernek, a XI. század derekán kezdet kibontakozni, legfőbb helyen először éppen a III. Henrik és I. Endre között közvetítő IX. Leó pápa elgondolásában a „szent háború” eszméje. A harcnak és küzdelemnek egy olyan jogosnak, sőt, szent kötelességnek tekintett formája, mely a kereszténység védelmét célozza. Ebbe az eszmébe azután sok minden belefért. Gyakorlatilag először azt a harcot támogatta, melybe a pápai állam a normannokkal keveredett IX. Leó alatt, a XI. század közepén. A lovagság maga azonban, keresztény értelemben csak a század második felében, sőt a század vége felé jelentkezik, mint egy eszméből kialakított magatartás.
Szent László lovagkirálysága Magyarországon megelőzte a francia Roland-ének irodalmi eszményképét, a hőst, aki az eposzban tulajdonképpen maga Nagy Károly császár, és aki a pogányok ellen harcol. Roland maga csak vazallus e küzdelemben, és hűségről, valamint hadi dicsőségről álmodva cselekszik. Az ófrancia Vilmos-énekben (Chanson de Guillaume) már tisztán jelenik meg a pogányokkal harcoló és a csata előtt imádkozó hős, aki az ütközetben elszenvedett halálában Krisztus áldozatához hasonló véget ér. De ez az irodalmi eszmény is csak a század végéről való.
A magyar krónikákban feltűnő László – mint láttuk, minden bizonnyal ugyancsak egy költői műből, egy joculator-eposzból – hasonlít ehhez a későbbi francia lovagi elképzeléshez, anélkül, hogy szerves összeköttetése volna vele. László is minduntalan imádkozik a csata előtt, és hálát ad a csata után, sőt, víziói vannak. Mint király pedig – igaz, hogy ez az adat már később írt legendájából való –, még többet is tesz: országáért áldozatul ajánlja magát.
Mivel a korról gyérek az adatok, fel lehet éppen tenni, hogy ezt a motívumot egyházias szándékkal, csak egy későbbi legendaíró szerzetes toldotta alakjához, de mi a bevezetőben már láttuk, hogyan keletkeznek a legendák. Nem szükségszerű minden esetben tipizáló egyházi, vagy irodalmi vándormotívumokat keresnünk. Hiszen ezek is úgy alakultak, hogy eredetileg az élet adta példákból merítettek, illetve abból, amit maguk látni véltek. László áldozatokra hajlamos lelkülete pedig már a korai krónikaszövegekből kiolvasható. Az áldozattá válás archaikus-mitikus gyökereit ugyanakkor éppen ebben a csatában, Álmos fejedelem történetében láttuk. Igaz, ekkor még az ősvallás köntösében, és a szokás kényszerű szerepében. A keresztény eszmevilág azonban szerves kiépítője volt a hármas hivatásforma tagozódásában és annak új tartalommal való megtöltésében az ősi, mitikus elképzeléseknek. Ha így fogjuk fel, akkor Álmos, Szent István és Szent Imre alakja után Szent László sem más, mint a mitikus értelemben vett személyiségfejlődésnek egy új magaslata.

285-286. oldal, Az új Fehérvár: Szent László király és az Árpád-házi királyeszme továbbfejlődése, Szent László, a lovagkirály (Panoráma, 1977)

2 hozzászólás
ajikarei P>!

A „Krisztushoz való hasonlóság” régi eszméje nem változott, csak finomult, rétegződött. Nemcsak eszméjében, gyakorlatában is. Most, hogy az irodalom is fellendül, és a misztikusok maguk is tollat fognak, rajzolják elő megint, a régi hármas tagozódásban a misztikus-karizmatikusok személyiségfejlődésének fázisait. Ebben első a „via purgativa”, a tisztulás útja, az áldozatbemutatás kezdete, a nagy szenvedések vállalása, melyek árán az érzékek, a természetes, világi ösztönök világától lassan elszakadnak, Második a „via illuminativa”, a megvilágosodás útja, mikor a rájuk boruló sötétségben lassan kezdik megsejteni annak az értelmét, ami velük történik. Végül a „via unitiva”, az egyesülés útja, a szeretet beteljesülése Istennél. Ez az „egyesülés”, az eksztázis már a hellenisztikus, nem keresztény szemlélődőknél, mint például Plotinosnál, fellelhető, s gyökerében ez is a görögség hatásaiból táplálkozik, a platonizmuson keresztül. A XIII. századi női misztikában azonban, mint „a lelki jegyesség” motívuma új jelentőséget kap.
Különös, hogy az Árpád-ház személyiségfejlődése milyen érzékenyen reagál, s szinte azonnal, minden más dinasztiát megelőzve, a kornak erre az új szellemi áramlatára is. A XI. század férfiegyéniségeinek súlyosan parancsoló, szűzien tartózkodó és lovagiasan nemes megjelenései után most a nők tűnnek fel úgy, mint akiket a „láthatatlan kenet” megérintett. Előképüket láttuk már a XII. század derekán, az admonti bencés zárdába lépő Zsófia hercegnő személyében, aki német jegyesének rokonságától megalázva talál a zárda menedékére. De külön hangsúlyozza bátyjának, hogy „nem emberi” indításra cselekedett, hanem „ama Nagy Tanács angyala” intette.

410. oldal, Az új Esztergom és a Pilisi erdő: III. Béla király és családja, Szent Erzsébet hercegnő (Panoráma, 1977)

ajikarei P>!

Kislány még, amikor játék helyett már inkább a templomot keresi. Menyasszony még, mikor a kor szokása szerint, a misén hercegnői diadémmal, ékszerekkel vesz részt rokonsága társaságában. De ő az egyetlen, aki – mikor a pap felmutatja az ostyát, Krisztus testét – leteszi fejéről a koronát, megválik ékszereitől, mert restelli a saját, esendő, társadalmi kiváltságának hiú jeleit „az örök király” színe előtt.

411. oldal, Az új Esztergom és a Pilisi erdő: III. Béla király és családja, Szent Erzsébet hercegnő (Panoráma, 1977)

ajikarei P>!

Erzsébet tisztelete már apjának utóda, testvérbátyja: IV. Béla király uralkodásától kezdve meghonosodott Magyarországon, a családi kapcsolat miatt, bár négy éves kora óta német földön élt. Szent Istvánnal, Imrével, Lászlóval és – később – Margittal együtt, egyformán tisztelték. A Karthauzi Névtelen, a szemlélődő magányban élő ismeretlen szerzetes róla is írt a mohácsi csata idején, és életével kapcsolatban Szent Gergelytől idézett egy mondást, a világi örömökről. „Mind addéglan édes és gyenyerűséges, míg ember vele él, és az lelkieket nem kóstolta. De mikoron az lelkieket megkóstolangya, ottan minden testi és ez világi dolog íztelen lészen és dohos, mint a gané.”

412. oldal, Az új Esztergom és a Pilisi erdő: III. Béla király és családja, Szent Erzsébet hercegnő (Panoráma, 1977)

ajikarei P>!

A 910-ben alapított cluny apátság megújult, szerzetesei szelleme fokozódó erővel árasztotta el a keresztény Európát. Tulajdonképpen azzal hatott, hogy az elvilágiasodás ellenszeréül a világtól való elvonulást és elfordulást hirdette. Cluny bencései mindegy tüntetően „elvonultak” a romlott világból, hogy első megszervezőjük, Nursai Szent Benedek szigorú szabályaihoz térjenek vissza, aki a remeteéletből formálta a szerzetességet. De a X. század követelményeinek is megfeleltek. Sikerük titka a társadalom hierarchiájának teljes, eredetien keresztény módon való megvetése volt. Szegény és egyszerű életre vonzották elpuhult, arisztokrata családok fiait, akik alacsony sorból valókkal laktak egy fedél alatt, hasonló módon, mindannyijukra egyformán kötelező szabályok szerint. A hierarchiát azonban belső életükben nem vetették meg: apátjuk szigorúan, mint önálló kis fejedelem vezette ezeket a cluny hatásra megújult kolostorokat. Kis külön állam voltak a feudális államok kereteiben, s ezzel hatottak a társadalom egészére. Maguk a pogány császári címekért tusakodó császárok is felismerték jótulajdonságaikat, főként a papi fegyelem és térítés terén. Ezért igyekeztek is felhasználni őket.
Így kerültek Magyarországra is azok a német, majd itáliai földről, később Franciaországból is érkező papok, akik mind ennek a Clunyből kiinduló szellemnek neveltjei voltak.
A térítés különösen kedves területük volt: ezek a világtól elfordult aszkéták ugyanis vágytak a vértanúságra. A Krisztusért való és Krisztushoz hasonló halál elszenvedése volt egyik legnagyobb reménységük, ezért voltak olyan rettenthetetlenek és kitartóak a pogányok vadságai között is. Ehhez természetesen tudnunk kell a katolikus hit tanítását is. A vértanúság olyan kivételes halálmód e tanítás szerint, mely elszenvedőjét, ha különben vétkes ember is, minden túlvilági szenvedés elkerülésével egyenesen Krisztus örökségébe, az örök boldogságba juttatja.
Természetesen, hogy az ilyen szellemi légkör egymás után, és egymással egyidőben, szinte termelte a „szenteket”: azokat, akik a világtól elfordulva, egyrészt hitük kozmikus régióiban éltek, másrészt pedig nagyon is tevékeny, térítő munkát fejtettek ki a világban. Ez a térítő munka, ez a misszió volt más szóval az „apostolság”, melyre a Karthauzi Névtelen István királlyal kapcsolatban céloz.

182. oldal, Az ősi Esztergom: Géza és Szent István király az eszmék történetében, Az apostolság (Panoráma, 1977)

Kapcsolódó szócikkek: 910
ajikarei P>!

A modern ember számára könnyen úgy tűnhetik, hogy a méltóságrend problémája üres álprobléma. A feudalizmusban, különösen a középkornak első szakaszában azonban ez nem így volt. Súlyos jelentőségű szimbólumnak fogta fel ekkor az emberi tudatvilág, és lényegében csaknem olyan mágikus szálak fűzték hozzá, mint a kereszténység előtti embert. Az archaikus emberi ösztönvilág ugyanis nem enyészett el a keresztény vallás felvételével sem, sőt utat talált arra, hogy a hierarchikus rendnek új tartalmat adjon. A kor gondolkodása először is különbséget tett hatalom és méltóság között. A hatalom gyakorlását bárki megszerezhette, aki ügyes eszközöket használt fel. Méltóságot ellenben csak olyan uralkodó szerezhetett, aki érdemes volt a hatalomra. Az erőszak árán uralomra jutott zsarnokot, a jogrend lábbal tipróját nem tekintették a méltóság birtokosának, csak azt, aki megfelelő, egyházi szertartás keretében azzal felruháztak, és aki uralma gyakorlása közben nem tette magát méltatlanná az uralkodói méltóságra.

134. oldal, Az ősi Esztergom: Géza és Szent István király az eszmék történetében, Géza nagyfejedelem és az európai uralkodói eszme (Panoráma, 1977)

ajikarei P>!

Amikor László szentté avatása alkalmából – ránk maradt – legendája megszületik, bármennyire is szigorúan tartja magát klerikus szerzője a műfaj egyházi követelményeihez, nem zárkózhatik el a már egy évszázada tartó kultusz népszerű-világias vonásaitól sem. Adataink vannak rá, hogy Lászlót már halála után három évvel szentként tisztelték Magyarországon, és II. Paszkál pápa a XII. század első évtizedében már a kanonizált személyeket megillető „venerabilis” jelzővel illeti. S ehhez járul, hogy a világiasságtól elforduló legenda mindjárt az elején László testi szépségéről, izmos, magas alakjáról és lenyűgöző külsejéről is megemlékezik, egybekapcsolva a királyságra való alkalmasságát ezzel a lovagi megjelenésre való alkalmassággal.
Ez már a közelgő gótika szellemének szava. A szigorú és nyers román kor még elutasította a foglalkozást az emberi forma szépségével. A lovagi szellem ébredése, mely a nők védelmén keresztül logikusan a nők tiszteletéhez is gyorsan elvezetett, a férfiasság szépségével szemben sem állt idegenül.
„Szent László király – olvassuk a legendában – már mindjárt születésekor teste és lelke akaratában Isten kegyelmének célját magán hordta… szeretetben gazdag, a türelemben nagylelkű, a kegyességben felséges, a kegyelem ajándékaival teljes király, az igazság követője, a szemérem oltalmazója, a szerencsétlenek vigasztalója, az elnyomottak fölemelője, az árvák megszánója és kegyes atyja volt… A természet áldásaiban pedig az isteni irgalmasság kegyelme őt a közönséges emberi erőn felül való emelkedés ajándékával különböztette meg. Mert erős karú és gyönyörű ábrázatú volt, s mint az oroszlánnak, termetének izmos tagjai voltak. Magas termetével más emberek fölött egy fejjel kitűnt, úgy, hogy az adományok teljessége benne duzzadozván, már maga testalkata is királyi koronára méltónak tüntette fel.”

292. oldal, Az új Fehérvár: Szent László király és az Árpád-házi királyeszme továbbfejlődése, Szent László, a lovagkirály (Panoráma, 1977)

ajikarei P>!

A felvilágosodás százada előtt nem racionálisan, hanem mitikus módon gondolkodtak. Ez annyit jelent, hogy a természetes világot nem tartották lezártnak, tudományosan megmagyarázhatónak, hanem titokzatos erők működését sejtették maguk felett. Az emberek életét szorosan átszőtte egy másik, egy tökéletesebbnek tartott, természetfeletti világban való hit.
Ez a mitikus gondolkodás Margit korában – már azelőtt és még utána jó ideig – a keresztény hitéletben teljesedett ki. A kereszténység azonban nem létrehozója, csak folytatója és átalakítója volt egy ősibb, mágikus-szakrális eszmevilágnak, mely az archaikus korokból eredő minden vallásban megtalálható.

16. oldal, Lírai prológus: Indulás a Margitszigetről (Panoráma, 1977)

ajikarei P>!

Margit éppúgy nem volt szentimentális, mint ahogy nem volt társadalomkritikus sem. Nyugodtan bevallhatjuk, hogy a „világ” semmiféle formában nem érdekelte. Nem azért szerette a szegénységet, mert a társadalom alsóbb rétegeit magasabbra akarta emelni. Ellenkezőleg: ő, korának és a keresztény aszkézisnek szellemében éppen magát a szegénységet, mint állapotot kereste. Nem helycserére törekedett a társadalmi rendben és a gazdagságban. Nem azt akarta, hogy a gazdagok szegények legyenek, a szegények pedig gazdagok, de még csak egyenlőségről sem gondolkodott. A gazdagságot, mint állapotot, mindenestől megvetette, mivel a „tiszta élet” akadályát látta benne. Szolgálni akart, semmi mást, lemondva hatalomról és a saját akaratáról. Mint korának, a gótikának és a katolikus egyháznak leánya abban a hitben élt, hogy a tűrés, a szenvedés és az odaadás passzív magatartása is lehet aktivitás, lehet cselekvés, ha tudatos áldozatvállalás formájában történik.

22. oldal, Lírai prológus: Indulás a Margitszigetről (Panoráma, 1977)

ajikarei P>!

Priszkhosz rétor, aki 448-ban a keletrómai birodalom egyik követségének tagjaként személyesen tapasztalhatta meg Attila vendéglátását, figyelemre méltó képet fest a „barbár” fejedelemről. A hun király udvarában volt alkalma megtapasztalni, hogy milyen – valóban szinte földöntúli – tekintély vette körül azt az uralkodót, akinek hatalmas birodalma előtt Bizánc és Róma egyaránt hódolt. Priszkhosz feljegyzi, hogy a meghódított népek királyai, mint szolgák engedelmeskedtek neki. Sőt, saját fia, Ellák sem mert még a szemébe sem tekinteni.
Pedig Attila nem hangoskodott vagy fenyegetőzött díszes, fából készült palotája falai között a lakomán, melyet a követség tiszteletére adott. Sőt, hallgatagon, komoran ült, szája nem csak mosolyra nem húzódott, hanem még szóra is alig nyílt. Tekintetével irányította egész környezetét, akik valamennyien úgy viselkedtek, mintha nem volnának biztonságban az életük felől. S ennek valószínűen volt is alapja. Attila nem tűrt ellenkezést és haragjának kitörései sok áldozatot követeltek. Csakhogy az uralkodás művészetéből is birtokolt valamit – mint ezt a művelt Priszkhosz is kénytelen elismerni – és, ha akarta, egyáltalán nem viselkedett „barbár módjára”. Feljegyezték, hogy a hozzá folyamodókkal mindig kegyesen bánt, kéréseket nem szokott megtagadni. Volt olyan görög is, aki hunná lett udvarában és saját kijelentése szerint nem cserélte volna el helyzetét egykori bizánci állapotával. Megnyerő színben tüntette fel Attilát Priszkhosz előtt az a körülmény is, hogy nem hivalkodott a pompával. Bármelyik alattvalója díszesebben volt öltözve, míg ő egészen egyszerű ruhát viselt, mely csak tisztaságával tűnt ki. Vendégei elé aranytálakat, arany és ezüst serlegeket adatott, gazdag, változatos ételekkel, italokkal. Ő maga viszont csak fatányérból evett, fakupából ivott és csupán húst evett.
A leírt légkör szinte a közép-amerikai indiánok muiszka uralkodóit juttatja eszünkbe, akikről szintén olyan források maradtak, hogy uralkodóiknak senki nem mert a szemébe tekinteni, olyan nagy hatalmuk volt. Az alattvalók attól féltek, megsemmisülnek a belőlük áradó varázserőtől. Csakhogy a muiszka istenkirályok trónralépésük előtt hat esztendőn át, magányos aszkézisben, önsanyargatásban, tudatosan készültek uralkodói varázserejük megszerzésére, mely a feljegyzések szerint sokkal nagyobb hatalomhoz juttatta őket, mint saját papjaikat. Attila személyének tekintélye is kétségtelenül a hunoknál szintén meglévő szakralitás-eszméből táplálkozott. Csakhogy ő nem csupán elvont eszmékből élt, hanem személyes tetterejével és hódító képességével állandóan bizonyított, csaknem az egész világ előtt.

51. oldal, Szkítiából Attila király városa felé: A Turul-nemzetség kibontakozása (Panoráma, 1977)

Kapcsolódó szócikkek: 448 · Bizánc · Keletrómai Birodalom · Priszkosz · Róma