Dömötör Tekla magyar
1914. január 13. (Budapest) – 1987. november 16. (Budapest)
Tudástár · 3 kapcsolódó alkotó
Katalógusnév | Dömötör Tekla |
---|---|
Nem | nő |
Életrajz |
Könyvei 10
Kapcsolódó kiadói sorozatok: A múlt magyar tudósai Akadémiai · Magyar Népművészet · Néprajz mindenkinek Tankönyvkiadó
Szerkesztései 6
Fordításai 3
Antológiák 12
Népszerű idézetek
„Hát az úgy este, bizonyos időben mindig megvót, mikor megjelent a ludvérc. Ilyen nyomórúdszerű alakba. Ilyen hosszú, nyomorúdszerű… Mást nem lehetett látni. És akkor ilyen tüzet fosott, hát magyarán mondva… Hát ahova az hullott ugye, hát, meggyulladt. Nem mindig. Hogyha nem érte olyan helyen, akkor nem. De hát az olyan jelenség vót, hogy akkor több emberek irtóztak, és fétek tőle. És azt mondták, hogy ha valami olyan helyre ér, akkor az tüzet csinál. Hogy az meggyullad. Kazal, vagy ehhöz hasonló… Na, és ez ott járt és akkor, abba az időbe égött le a disznóól. Meg mit tudom én, ott Szenttamáson. Ilyen szalmatetős disznóól vót végig, és le is égött a disznóól. Hogy aztán attól égett-e le, nem-e, arra nem emlékszem. Hát azt mondták vóna állítólag, hogy hát talán attól. Így mondták, hogy a ludvérc, hogy megy és az tüzet idéz. Hát úgy szórta…” (Eperjessy Ernő gyűjtése, Zselicség.)
81. oldal
Az esketés előtt történt a kikérés. Minthogy itt történt a menyasszony valóságos átadása, ezt rendkívül sok szertartás tette bonyolulttá. Néha a kikérőket csak akkor engedték be a menyasszonyos házba, ha válaszolni tudtak a feltett találós kérdésekre. Sárrétudvarin ezt mesélték:
„Például megérkezett a násznagy, és azt mondja: ennek az öcsémuramnak menyasszonyjelöltje van itt, azért jöttünk volna.
– Hát milyen úton jöttek a szomszéd úrék?
– Milyen úton? A földúton.
– Mondtam én, hogy itten nincs leány, nem ide vezet az! – Ha került közte, aki tudja hogy: a szerelem útján, akkor már nyitották is ki a kaput.”
54. oldal, Az emberi élet fordulóihoz fűződő szokások - Lakodalom (Corvina, 1983)
Vannak azonban olyan mozzanatok, melyekre adataink nem térnek ki: így például nem történik említés az évszakok allegorikus farsangi küzdelméről. A tél és nyár küzdelmét színrevivő farsangi játékokat a környező népek s a velünk egy évezreden át egy államközösségben élt népcsoportok jó része ismeri. Ehelyett nálunk a farsang és böjt tréfás küzdelméről emlékeznek meg (a megszemélyesített farsang halálát nem tartom allegorikus évszaktemetésnek, ez nálunk sokkal inkább a kényszerű egyházi böjt beálltára utal, mint a tél halálára). Az évszakok megszemélyesített küzdelme nálunk elsősorban a kisze kivitele – villő behozatala szokásban jelentkezik virágvasárnap, bővebben tehát e szokásokról a következő fejezetben szólok.
Újabbkori farsangi szokásaink között szerepel a farsangi „sajbózás” is (tüzes karikák hajítása). Itt a szokás német eredete nyilvánvaló, a név is erre utal (sajbó: német Scheibe). Hiányoznak történeti adatainkból a farsangi tűzgyújtásra vonatkozó leírások is.
A történeti leírásokban a magyar farsang démonikus vonásai is általában kevéssé kerülnek előtérbe, bár Temesvári Pelbárt a XV. században eleget emlegeti a farsangi ördögöket, démonokat. Az adatközlők inkább az erkölcstelenségek miatt nevezik a farsangot az ördög ünnepének. Termékenységvarázslásra, agrármágiára vonatkozó mozzanatokat a modern szokásanyagban sokat találunk; a Dunántúl mai hiedelmei között is szerepel a húshagyókeddi boszorkányjárás; – a történeti adatok e területen sem árulnak el sokat. A magyar farsangra vonatkozó történeti adatokban inkább a humoros, szatirikus mozzanatok kerülnek előtérbe s olyasfajta démonikus és erotikus mozzanatok, melyek például a mohácsi délszlávok busójárásában közvetlenül és leplezetlenül jutnak kifejezésre, a magyar farsangi szokásokban halványabban jelentkeznek.
Vannak azonban a magyar farsangnak is igen archaikus jellegű alakoskodásai, játékai, melyek különösen a magyar nyelvterület keleti részein maradtak fenn. Ilyenek például a hétfalusi és moldvai csángóknak a századforduló körül még életteljes farsangi játékai, többek között a borica-tánc. Ilyennek tekinthetjük a halált és feltámadást ábrázoló állatalakoskodásokat is. Egy Szolnok-Doboka megyei leírás, melyben a tréfás lakodalom együtt szerepel különféle állatalakoskodásokkal, meglepő párhuzamot mutat balkáni farsangi maskarázással. Érdekes színszerű szokások élnek ma is még Panyolán, Szamosszegen és néhány környező községben, ahol a fonókat látogatják farsang idején a legénycsoportok. A betyárok életéből vett jelenetek mellett tréfás, rendkívül durva lakodalmas és halottas játékot is adnak elő, és megjelennek az állatalakok: a ló, a kecske, a gólya is. Sajnos a történeti források nem segítenek ezeknek az állatmaszkoknak kelet-európai összefüggései tisztázásában. De hazánk más részében is élnek még a farsangi alakoskodó szokások, állatmaszkokkal (medve, ló, kecske, gólya), leány csúfoló mozzanatokkal (ilyen például az ősrégi, tuskóhúzással egybekötött maskaralakodalom, „faházasság”).
Mondjuk meg mindjárt elöljáróban: a magyar néphit nem túl gazdag mitikus természetfeletti lényekben. A múlt század kutatói – de még Ipolyi Arnold is – a fantáziadús mesevilágot, világszép tündéreivel, hétfejű sárkányaival együtt a néphit közvetlen forrásanyagának tekintették. Valójában azonban a mesékben szereplő csodalényekben: a kővé változni tudó boszorkányokban, a föld alatti birodalmakban uralkodó sárkányokban és hasonlókban a magyar nép nem úgy hitt, mint a néphit mitikus lényeiben. […]
A mese így kezdődik, hol volt, hol nem volt… Ha azonban valamely olyan mitikus lényről számolnak be falun, amelyet reálisan létezőnek tartanak, akkor mindig úgy kezdődik a történet: Ez igaz; Ez velem történt; Ez nem mese. Ilyenkor tudjuk, hogy valamely komolyan vett népi hiedelem elbeszélésére kerül a sor.
[…]
A magyar népnél a néphitben sokkal nagyobb szerepet játszottak a mitikus lényeknél a tudományosok, a különleges tudással, erővel felruházott élő emberek.
71-72. oldal
A szivárványhoz különféle tilalom fűződik […], aki áthalad a szivárvany alatt, az nemet változtat, vagyis férfiból nő lesz, nőből pedig férfi.
193. oldal
Diószegi Vilmos a következő jellemző fő vonásokat állapította meg a magyar táltoshitben: a táltos révülése (transzba esése), az a hiedelem, hogy a táltosok fölös csonttal születnek, varázsló tevékenységük pozitív a közösség számára, a táltosok egymás közt viaskodnak, főleg állat vagy tüzes kerék formájában.
34. oldal
Népünk is ismerte a házikígyó fogalmát, mely a háznak és lakóinak szinte védőszelleme. Megölni nem szabad. Ennek legismertebb mondai megfogalmazása az a (Grimm-mesékben is szereplő) történet, melyben a házikígyó együtt étkezik a kisgyermekkel. A szülők véletlenül megpillantják a különös együttest, és gyermeküket féltve agyonverik a kígyót, de ezt a kisgyermek halála követi; a kígyó ugyanis a gyermek védőszelleme (vagy alteregója?) volt.
108. oldal