Dino Buzzati olasz
1906. október 16. (San Pellegrino, Olaszország) – 1972. január 28. (Milánó, Olaszország)
| Teljes név | Dino Buzzati Traverso |
|---|---|
| Katalógusnév | Buzzati, Dino |
| Nem | férfi |
Képek 6
Könyvei 26
Kapcsolódó kiadói sorozatok: A Világirodalom Remekei Európa · Európa Zsebkönyvek Európa · Magvető Világkönyvtár Magvető · Horizont könyvek Kriterion · Olcsó Könyvtár Szépirodalmi · Századunk mesterei Európa · Artcomix Nyitott Könyvműhely · Janus Kétnyelvű könyvek Európa
Illusztrálásai 7
Antológiák 19
Róla szóló könyvek 2
Népszerű idézetek
Nincs még hely ezen a világon, ahol oly tökéletesen bárgyú képet tudnának vágni egymást nem ismerő idegenek, mint a liftben.
180. oldal
Lassanként megfogyatkozott a hite. Nehéz hinni valamiben, ha egyedül van az ember, s nincs kivel beszélnie róla. Drogo ebben az időben döbbent rá: bármennyire szeretjük egymást, mindig egyedül vagyunk; ha szenved valaki, fájdalma csakis az övé, senki nem vállalhat belőle egyetlen parányi részecskét sem; az egyik ember szenvedésétől még nem érzik rosszul magukat a többiek, hiábavaló itt bármi nagy szeretet. Ezért menthetetlenül magányos az életünk.
238. oldal, Európa, 2003.
Emlékszel-e arra az estére?
Ott csókolózott egy pár.
S te egyedül voltál.
Valahonnan, Isten manzárdszobáiból
zongoraszó hallatszott, Chopin.
Tarkón ütött, örökre megjelölt,
naggyá tett és boldogtalanná.
145. oldal
Bújhattok pincébe,
Mászhattok ágy alá,
Hiába zártok ajtót ablakot,
Ima,átok meg nem hatja,
Senki fel nem tartóztatja
A szép boszorkányokat.
27. oldal
Ez az az időszak, amikor a rég halott fában fel-felsír a hajdani élet makacs vágya. Sok-sok évvel azelőtt, a boldogság napjai voltak ezek: ifjúi láz és életerő áradt szét bensejében, ágain pedig százával, ezrével fakadtak a rügyek. Aztán kivágták. S íme, ha kitavaszodik, valamennyi sejtjében fel-fellobog még az élet; csak épp összehasonlíthatatlanul gyengébben. Egykor levelek, virágok most halovány emlék csupán, annyi csak, amennyiből egy percenésre, pattogásra telik; aztán megint csend, halál a következő kikeletig.
177. oldal
A hegyekben odvak öblösödtek:
volt hol laknia a medvenépnek;
el is volt az vackoron, borókán.
málnán, szedren, somon, szarvasgombán.
15. oldal
Most érti meg, hogy hiába lázad, berzenkedik, egyetlen ezredmásodpercre sem szabadulhat a lány vonzásából, minden helyzet, minden olvasmány, minden emlék feléje hatja gondolatait, kaján utalások tövises bozótján, kínzó vonatkozások halálos buktatóin át hozzá penderíti vissza minden és mindenki. Tikkasztó forróság hullámzik a gyomra, mellcsontja, szája között, le-föl, egész lénye gyötrelmesen megfeszül – olyan ez, mint amikor egyik percről a másikra valami rémületes dolog történhet velünk, s csak állunk, görnyedt háttal, görcsös mozdulatlanságban, szorongásunk pedig egyetlen tömböt alkot vágyunkkal, megaláztatásunkkal, a kétségbeesett szükséggel, gyöngeséggel, betegséggel: tömör tömb, totális szenvedés. És ha belegondol: milyen nevetséges az egész, milyen bárgyú és pusztító; a klasszikus csapda: vidéki parasztok szoktak beleesni; bizony hülyének nézheti bárki, s épp ezért nem várhat vigaszt, segítséget, irgalmat senkitől, vigaszt csakis Laide nyújthatna neki, igen ám, de a lány fütyül rá, nem rosszaságból, holmi szadizmusból, hiszen ő csupán „kliens” a számára, egy a sok közül, no és hát miből is sejthetné, hogy ő belészeretett, ez eszébe se juthat…
67-68. oldal
Meg az sem tetszett Leandernek, hogy a medvék szemlátomást nem olyanok már, mint voltak. Valaha szerénység, egyszerűség, türelem, jámborság jellemezte őket, most meg gőg, törtetés, irigység és mindenféle szeszély. Nem hiába élnek már tizenhárom éve az emberek között.
Különösen rosszallotta a király, hogy a medvéi többnyire nem érik be, mint régen, a szép dús bundájukkal, hanem emberviseletet majmoló ruhákba, uniformisokba meg kabátokba bújnak, azt hiszik, hogy rém elegánsak, és nem veszik észre, hogy igazából úgy áll rajtuk a hacuka, mint tehénen a gatya. Némelyik inkább megsült, de vastag prémpalástban tetszelegve tudatta a világgal, hogy milyen gazdag.
74. oldal