Diana Wynne Jones brit

Az úgy kezdődött, hogy Villahermosából Mexikóvárosba valami 13 óra a buszút, és én már akkor sem tudtam spanyolul a túléléshez szükséges „no soy americana”-n kívül. Sötétedés után az ablakon kibámulós opció megszűnt, és ezért oda-odapislantottam az El hombre araña utolsó fél órájára, ami amúgy semmilyen nyelven nem érdekel, főleg nem olyanon, amit nem értek. Viszont a pizsamás gyíkarc kalandjai után elkezdtek egy animét vetíteni, ami totál lekötött az út fennmaradó részére, előttem is meghatározhatatlan okokból: egyrészt, mert alapból nem szeretem az animéket, másrészt meg mert nem tanultam meg hirtelen spanyolul. Szóval végignéztem a filmet azon az alapon, hogy ha a szereplőket kiradíroznák belőle, nagyon tetszene a grafika, valamint hogy csak rájövök, mi a fenéről szól, de egyáltalán nem jöttem rá. Otthon aztán leültem megkeresni, mi volt ez, de csak egy keresőszót tudtam megadni („anime”…), ami nem vitte előre a dolgot. Úgyhogy elfelejtettem.

Ugrás: három évvel később regisztráltam a Molyra, és egy darabig még voltak illuzióim a kihívásokkal kapcsolatban. Ahogy böngésztem a Kihívások oldalt, egyszer csak – BUMM! –, csodálkozó szemeim elé került egy kép abból az animéből, amit akkor láttam, és kiderült, hogy az A vándorló palota című Diana Wynne Jones könyv. Ráadásul az első egy trilógiából. Szóval jelentkeztem a kihívásra, elolvastam a trilógiát, belezúgtam a ripacs varázslóba, és most az összes DWJ mesét el akarom olvasni. Mert ezek a könyvek szívmelengetően kedvesek és borzasztóan viccesek, de közben nem sziruposak és abszolút nem csak a 9-12 éves korosztály számára élvezhetőek. Ők a célközönség ugyan, de DWJ totálisan megtalálja azt a hangot és témát, amivel engem, aki mesekönyvet kb. sosem olvas és ha olvas is, csak akkor, ha van benne valami sötét és kicsit abszurd (értsd: Neil Gaiman), teljesen megvett kilóra. (Egyébként nem csoda, hogy Neil Gaiman és ő közeli barátok voltak.) Olyan kellemes világot épített fel ez a hölgy, amibe tényleg fizikailag jólesik belefeledkezni, teljesen kikapcsol és stresszmentesít. Szeretnék én is olyan házat, ami meghajlítja a teret, és sokezer szobája van, és szeretnék kiabálni a háztartási eszközökkel, hogy csinálják meg maguk a munkát*, és házi tűzdémont tartani és hisztiző dzsinneket. És legalább is tök jó barátom** lenne ez a Howl, a királyi varázsló, aki van annyira drámakirálynő, hogy a világvégét élje meg a nem megfelelő árnyalatúra sikerült hajszíne okán***, és aki pont ugyanúgy sosem fog felnőni, mint ahogy én sem.

Ez ilyen előítélet-dolog. Vagy sors-dolog. Vagy nemtom, de ha nem jön velem szembe az az anime egy olyan szituációban, amikor kénytelen vagyok nézni, vagy ha nem Ghibli, hanem mondjuk DragonBall (az mi lett volna, Pelota del dragón?), akkor most lemaradtam volna egy élményről. Előtte az volt a cél, hogy megtaláljam a filmet érthető nyelven, és megnézzem, miről szól tulképpen – most már kit érdekel a film, újra akarom olvasni a könyvet. És a többit. Mert csodás.

* Mármint kivételesen úgy, hogy van eredménye.
** …with benefits.
*** Muszáj leszek újraolvasni A vándorló palotát, ütemterv ide vagy oda!