Dede Franciska

Mikor nyári időben délben vagy este megered a szapora zápor, s künn a vendéglői asztaloknál megázik a sok kifli, zsemlye ( a lótó-futó pincérek nem győzik mind behurcolni), akkor másnap majdnem az egész városban az étlapokon megjelenik egy régi ismerősünk, a „kifli-schmarn”, aki ha egy kicsit inkognitó akar lenni, a „császár-morzsolya” nevet is szokta használni.
Az aktuális étlap mindig hű fotográfiája az előző napi időjárásnak. Ha almásrétes vicsorgatja rád a fogát júliusban, akkor tudd meg, hogy a környéken tegnap vihar volt, és az éretlen almákat lerázta a gallyakról.
De nem… nem akarok leleplezéseket tenni (az én megfigyeléseim rémületesek), csupán egy kedvencünket álcázom le egy kissé. Ez a püréleves. […]
Első föllépésénél mint marhahús egészen őszintén viseli magát. „Marhahús céklával”. Hiszen elég szép, tisztességes titulus ez! Sőt oda lehet még tenni, hogy körítve, ha nagyon bántja a rangvágy.
De ha el nem fogyott, másnap már mint „gőzön sült rostélyos” figurál az étlapon. Ha így sem akad szerencséje, harmadnap fölvagdalva, savanyú szószban „vadász-szelet”-nek áll ki a piacra.
Végre, negyednapra, annyi viszontagság után célját éri a ravasz stréber, mint püréleves.

Mikszáth Kálmán, A Hét receptpályázatára írt levele, 1901. július 28.