David Szalay brit kanadai magyar
1974 (Montréal, Kanada) –
| Teljes név | Szalay Dávid |
|---|---|
| Katalógusnév | Szalay, David |
| Nem | férfi |
Könyvei 7
Kapcsolódó kiadói sorozatok: Typotex Világirodalom Typotex
Népszerű idézetek
Miközben a ház fényűző tulajdonságait ecseteli, Alekszandrnak eszébe jut egy vicc, amelyet a villamoson hallott. Brezsnyevről és az anyjáról szól, akik a vicc szerint még mindig egy kis faluban élnek. Brezsnyev elhívja a mamát a saját vadászházába Zsavidovóba, és büszkén mutatja neki a faburkolatú étkezőt, az úszómedencét, a csobbanót és az erdőt, tele medvékkel és szarvasokkal. „Nos, mama”, mondja végül, „hogy tetszik?” "Csodálatos", válaszol az asszony, „de nem félsz, hogy visszajönnek a bolsevikok?”
130. oldal, 11. fejezet
A pillanatok, amelyek mindent megváltoztatnak. Hány ilyen van egy életben? Alig néhány.
178. oldal, 4. fejezet (Kossuth, 2017)
A kommunizmus nem erőszakos. A kommunizmus emberséges. Kimondani, hogy a kommunizmus emberséges, olyan, mint kimondani a nyilvánvalót, a magától értetődőt. Mindazonáltal ahhoz, hogy a kommunizmus emberséges tudjon lenni, először is fel kell számolni azokat az elemeket, amelyek alapvetően ellentétesek vele, és mivel ezek az elemek természetesen harcolni fognak a fennmaradásért és társadalmi berendezkedésük fenntartásáért – hogy is ne tennék? –, az erőszak alkalmazása elkerülhetetlen.
82. oldal
– A cikk, amiről beszél, tudományos írás.
– Igen.
– A neuropszichológia volt a tárgya. Semmi köze a politikához.
– Hát… – mosolyodtam el. – Mindennek köze van a politikához. Egyikünk sincs olyan helyzetben, hogy megmondja, minek van politikai tartalma, és minek nincs. Senki sincs olyan helyzetben. És senki sem menekülhet a politika elől. Maga sem. Én sem.
143. oldal
Feszült csendben utaznak: a meccs félóra múlva kezdődik. Csak két hete, hogy a Szovjetunió végre hivatalosan is elismerte Nyugat-Németországot mint államot és mint az ENSZ tagját, most pedig az Európa-bajnokság döntőjében találkoznak. Mintha többről lenne szó, mint sportról.
[…] A csapatok ijesztően élethű színekben – Nyugat-Németország fehérben, a Szovjetunió pedig vörösben – vonulnak ki a zöld gyepre (néhányan a társaságban hangosan ámuldoznak a színes tévén, Iván pedig elégedetten néz körbe). Elhangzanak a nemzeti himnuszok, majd Hurcilava és Beckenbauer kezet ráznak a kezdőkörben. A játékosok elfoglalják a helyüket a pályán. A meleg nappaliban Alekszandr enyhén megborzong. Úgy érzi, soha semmit nem akart annyira, mint hogy a Szovjetunió megnyerje ezt a meccset. Az osztrák bíró megfújja a sípját. A mérkőzés kezdetét veszi.
A feszültség azonnal új magasságba hág. Tapintható, émelyítő és pánikszerű lesz. Az első néhány percben mintha minden labdaérintés ijesztő fontossággal bírna. Minden kezdeti támadást örömteli és vérszomjas kiáltások kísérnek, ha a vörös mezek nyomulnak előre, és a tehetetlen rémület csöndje, ha a fehérek. Kis idő múltán azonban mindenkin erőt vesz a közönyös letaglózottság. […] És aztán Müller betalál. A televízióból elnyújtott fehérzaj zúdul a szobára. Az egyetlen hang, amelyet hallani lehet a sűrű füsttel megtelt levegőben. Mindenki megrendülve vámul a képernyőre. A labda a hálóban. A fehér mezes németek boldogan rohangálnak és örömtáncot járnak a gyepen. A szobában mintha valaki meghalt volna.
A második félidő megkezdése után percekkel – néhányan még vissza sem ültek a helyükre – berúgják a következőt. Ezt a gólt, miközben Wimmert megrohamozzák boldog csapattársai, sokkal hosszabb csend követi. Sőt, még többé-kevésbé tart is, amikor hat perccel később Müller átnyomul a védőkön, és egy rendkívüli lövéssel megsemmisíti azt a maradék, kimondatlan reményt is, amely még ott lappangott a fullasztó nappaliban. A mérkőzés hátralevő részét néma undorral nézik végig. A kezdőrúgás mintha évszázadokkal ezelőtt, nem is ebben a világban történt volna meg. Egy másik világban, a csodálatos lehetőségek világában, amely mostanra csúfondárosan megsemmisült. A szovjet játékosok minden erejükkel küzdenek, hogy feltartsák az őket rohamozó németeket. De feladták a harcot. megrendültek. Elhangzik a játék végét jelző három metsző sípszó, és a győztesek – bozontosan, akár a hippik, és véznán, akár a drogfüggők – égnek emelik az öklüket. Rudakov összeroskad a kapuja előtt. Hurcilava szemébe könnyek szöknek. Amikor Belgium királya átadja Beckenbauernek a trófeát, Iván kikapcsolja a tévét. Az utolsó kép, amit az elsötétülő képernyőn látnak, Beckenbauer, ahogy a feje fölé emeli a kupát. még csak nem is mosolyog.
38-41. oldal
Alekszandr leül a kanapéra. Csiklandós érzés támad az orrában, és összeszorul a torka. 1948 óta először fordul elő, hogy nem a Szovjetunió polgára a sakkvilágbajnok. Akkor a moszkvai Fide-bajnokságot Mihail Botvinnik nyerte – még csak nem is profi sakkjátékos volt, csak egy szovjet mérnökember. Egyszerű proletár, sztálinista, és olyan kemény, mint amilyen finom lelkű szegény Szpasszkij.
105. oldal
És még így is nehezére esik megérteni – ténylegesen megérteni – azt,
hogy ő is meg fog halni. Hogy az ő kalandja is véges,
hogy egy napon véget ér majd. […]
Van valami rettentő furcsa abban, ha megpróbálja maga nélkül elképzelni a világot.
A rádióban nemsokára közvetítik az izlandi rendőrség helyzetjelentését. Az egész éjszakát a Laugardalshöll Sportcsarnok átkutatásával töltötték – szétszedték a bútorokat, fali rejtekeket kerestek, és padlódeszkákat feszítettek fel. Elektromos készülékek után kutattak. Tegnap Jefim Geller, Szpasszkij segédje nyilvánosan megvádolta az amerikaiakat, hogy valamiféle elektromos készülékekkel próbálják zavarni Borisz Vasziljevics agyműködését. Az amerikai delegáció tagjai, állította, gyakran tartózkodtak a teremben, amikor éppen nem volt mérkőzés. Márpedig valami nagy baj van Borisz Vasziljevics agyával. A fényképeken úgy nézett ki, mint aki kísértetet lát, beesett az arca álmatlan volt, és rettentően gondterhelt.
103. oldal