David Roberts amerikai

Az ember tömegben tud magányos lenni, de egyedül nem.

226. oldal

És ott jött el a pillanat, amikor teljes csodájában átélhettem a free solót. Első ujjperceimet a repedésbe préseltem, majd kissé elfordítva tökéletesen rögzítettem magam, és azt éreztem, hogy ennél jobb már nem lehet. Soha, egy pillanatig sem préseltem a kezem a repedésbe – egyszerre maximum két ujjam volt benn, és azok is csak félig –, és a lábfejemmel sem kerestem lépéseket, csak odasimultam a kőhöz. Testemmel épp csak hogy érintettem a falat. Körbeölelt a levegő. Mintha kiléptem volna a semmibe, de ez döbbenetesen jó érzés volt. Ezer százalékig biztos voltam benne, hogy nem eshetek ki – és épp ez a bizonyosság óvott meg a kieséstől.

Maradt a verőfény, persze nem volt időm körbenézni, élvezni a látványt. A tájon bambulni akkor van idő, amikor az ember hagyományosan, kötéllel mászik, és a társát biztosítja éppen. Free solóban még a könnyebb szakaszokon is csak arra koncentrálok, ami éppen következik. Teljesen beszűkül az univerzumom, már csak én vagyok benne, meg a fal. Egyetlen fogást sem kapkodhatok el, vehetek túl lazán.

Félelem. A végletekig vitt mászás, sőt minden kaland legalapvetőbb összetevője. Még azok is érzékelhetik, hogy ez így van, akik életükben soha nem másztak, csak engem néznek a filmek képsorain free solózás közben. Ezért kérdezik tőlem először rendszerint azt: „És mondja, nem fél…” (Nem is kell hozzátenniük a kérdés második felét: "…attól, hogy belehalhat?")
Rengeteget agyaltam már a félelemről. Számomra nem is az a kulcsfontosságú kérdés, hogyan lehetne félelem nélkül mászni – mert az lehetetlen –, hanem hogy miként bánjunk a félelemmel, amikor besunnyog az idegvégződéseink közé.

Ugyanakkor teste rettenetes állapotban volt, mindenhol hámlott róla a bőr, a haja egyre hullott, arca és teste csupa kelés volt, talpa pedig sebes és érzékeny, mióta eldobta „szétszakadt” sarkait. Ekkor nagyjából egy kilogramm élelme maradt – ez az odaúton egynapi fejadag volt – , mután hat hétig éheztette magát a lassan csökkentett adagokkal. Nem maradt más, csak „körülbelül húsz kis darab főtt kutyahús, tovább negyed kiló mazsola és pár gramm csokoládé”.

272. oldal

“If you don’t believe in God or an after-life, doesn’t that make this life all the more precious?” Alex responded: “I suppose so, but just because something is precious doesn’t mean you have to baby it. Just like suburbanites who have a shiny new SUV that they are afraid to dent. What’s the point in having an amazing vehicle if you’re afraid to drive it? “I’m trying to take my vehicle to new and interesting places. And I try my very best not to crash, but at least I take it out.”

A vacsora „piece de résistance”-e a következő:

Hétfő – Pingvin
Kedd – Fóka
Szerda – Konzerv hús
Csütörtök – Pingvin
Péntek – Fóka
Szombat – Vegyes
Vasárnap – Ürü

157-158. oldal

Fear. It’s the most primal element in cutting-edge climbing, or indeed, in adventure of any kind. Even nonclimbers can recognize that fact, when they watch footage of me free soloing. That’s why the first question out of their mouths is usually, “Aren’t you afraid . . . ?” (They don’t have to finish the sentence—“that you’re going to die?”) I’ve done a lot of thinking about fear. For me, the crucial question is not how to climb without fear—that’s impossible—but how to deal with it when it creeps into your nerve endings.

Az alpinistákat túl gyakran rágalmazzák meg. Ahányszor csak egy részeg lezuhan a hegyekben, miközben levág egy kanyart, a média máris alpinista balesetként tárgyalja. Vagy az emberek megnézik a Cliffhangert, és azt hiszik, ebből áll a hegymászás. Jómagam a hegymászásból élek, ezért roppant érzékeny vagyok arra, hogy milyen képet festenek a sportágunkról. Nem vettem volna jó néven, ha expedíciónkat úgy állítják be, mint kincskeresők vagy kalandvágyók gyülevész hadát.

67. oldal, A viszály (Park, 2000)

Július 13-án Mallory életében először megpillantotta az Everestet: „Akár egy óriási fehér agyar, amely kimered a világ pofájából” – jegyezte fel naplójába. A sejtelmes, messzi csúcs félelmetes látványként derengett előtte: egy levelében Ruthoz azt írta, hogy „ennyire döbbenetes sziklákat, szédítő meredélyeket még sohasem láttam….Az összes szóbeszéd holmi havas lankákról a mítoszok világába tartozik.”