David Gemmell brit

David Gemmell engem először a Legenda c. művével fogott meg, és azóta el sem eresztett.
Elolvastam és az egész történet hangulata, a karakterek és minden kis mozzanat a részemmé vált. Ezután a könyv után tudtam hogy meg kell szereznem az összes többit is. Szerencsére akkoriban kezdték el kiadni magyarul a többi részt is.
Mondanom sem kell, megvan mindegyik, amit csak kiadtak.
Ha elkezdem olvasni, bármelyiket, elkap egyfajta Gemmell „láz” és nincs megállás.
S hogy miért?
Mert ezek a történetek egyediek és páratlanok a maguk nevében.
Igen a történetük, a cselekmény, az intrika, a világ leírása és hangulata, mind különösen erős és megragadó, de mindez kevés lenne, ha nem lennének ott benne, azok a különleges karakterek, amik az egésznek a varázsát adják.
Mert minden könyvben ott van az EMBER teljes valója! Ott vannak ezek a hősök, akik bár világokat, vagy csak kisebb falvakat mentenek meg, mégis a maguk nemében minden ízükben…csak emberek. Nekik is megvannak a félelmeik, a sötéttől, a magánytól, az önnön kegyetlen énjüktől vagy bármi más egyszerű dologtól…mégis képesek ezeken túllépni és azt tenni, ami szerintük helyes. Nem számít hogy mit mondanak a feljebbvalók, vagy a tömeg szerint mi a jó, a saját belső értékrendjük mutatja az utat.
És nem csak a nagy legendákat ismerjük meg a történetben, úgy mint Legendás Druss, Skilgannon, vagy Árnyjáró, hanem Gemmell megmutatja az egyszerű emberek által a mindennapi hősöket is, akiket talán nem vesz észre úgy a világ, nem éneklik meg a történetüket mint a nagyokét, de mégis, az ő apró tettük az, ami sokszor megváltoztatja egy csata menetét, vagy elhozza a reményt a sötétségben. Legyen az egy egyszerű katona aki a dárda útjába veti magát, hogy felfogja a Drussnak szánt halálos csapást, mert számára Ő volt az a hős aki miatt volt mersze, ereje a hazája védelmére bevonulni. Vagy egy gyógyító, aki az utolsó percig harcol hogy megmentse a betegét. No meg, vannak itt erős nők, akik igaz támaszok, vagy gyengék akik mégis feláldoznak mindent a családért, szerettükért. Egy földműves aki sosem adja fel, hiába volt rossz a termés és még nagyon sokan mások. Minden könyvben ott vannak ők a Nagy hősök mellett.
Szeretem ahogy Gemmell ír. Szeretem ezt a kicsit keser-édes hangulatát a könyveinek, a cinikus kis felhangot néha, azt ahogy megmutatja a szépségek mögött megbúvó árnyakat, vagy az árnyak tiszta szépségét. Szeretem hogy ezeknek az embereknek vannak elveik, melyek szerint élnek és be is tartják őket. Szeretem ahogy a karakterek alakulnak, fejlődnek vagy feleszmélnek, és azt hogy mennyire emberek…hogy esendőek a nagy hősök is, hogy ők is félnek, aggódnak és sokszor nem bíznak magukban…hogy ők is sírnak mikor egy barátot elvesztenek. Megrendítően emberiek.
És az is megrendítő, mennyi sok igazságot mutatnak meg a történetek, az emberekről, a világról, az életről, legyen az egy könyv vagy a való világ.
Igen, megrendítő az is, hogy sokszor tapasztalja az olvasó azt az igazságot is, amivel nem lehet vitába szállni, hogy mindenképp meghalunk egyszer…mi is akár a hőseink. A kérdés csak az, hogy addig is hogyan élünk, és hogy amikor tükörbe nézünk, szembe tudunk-e nézni önmagunkkal? Azt hiszem ez a legfontosabb…

Gemmell számomra egy örök kedvenc lesz és köszönöm a fordítóknak és a kiadónak hogy volt szerencsém rátalálni!

Most olvasom az író összes könyvét, egymás után, szépen sorban.
Azon töprengetem, hogy mi is fogott meg ennyire, mitől is lettem D.G.-fan.
A remek cselekmény, a kidolgozott világ, élő és fejlődő karakterek?

Az is, de ami igazán fontos volt nekem, az a hősiesség. A Hős. És igen, az lehet Legendás Druss, vagy Skilgannon, vagy Árnyjáró, de vannak a mindennapi hősök: az egyszerű bakák, akik a társaikért – vagy egy általuk felvállalt, elfogadott eszméért – az életüket adják, vagy egyszerűen csak kiállnak egy ügy vagy egy barát mellett, tudatosan kockáztatva, a végsőkig. Mert ordas idők járnak, és Gemmell írja valahol, hogy az összes háborút néhány frusztrált vénember robbantja ki, a halálfélelmüket hatalommal próbálván csillapítani, istent játszva az egójuk megsemmisülése küszöbén.
Szerettem a csatabárdot, a pajzsfalat, a jól kiegyensúlyozott kardokat. A Bernard Cornwell szintjén leírt csatajeleneteket.
Manapság a háború elsősorban nem a csatatéren zajlik, hanem karaktergyilkosság, propaganda, (ön)cenzúra és szájzár működik, így jól esett a Snagaról olvasni, tisztább és emberségesebb halált okoz egy profi csatabárd.
Jó olyan hősökről olvasni, akiknek az életét elvek határozzák meg, akik karizmatikusak, tudnak harcolni, csapatot összefogni és küzdeni akkor is, amikor a végkimenetel (majdnem) reménytelen: mert meghalni mindenképpen meghalunk, ez az ami biztos -írja Gemmell. A kérdés az, hogy addig is hogyan élünk, és amikor a fényesre suvickolt pajzs (vagy csatabárd) tükrözte arcunkkal szembenézünk, vállalható-e az, amit látunk. És amikor eljön a halál, hogyan fogadjuk: félelemtől nyüszítve, akár öregségtől magatehetetlenül, kiszolgáltatva vagy elhülyülve, vagy pedig felemelt fejjel magunkhoz ölelve a halált.

Fiatal felnőttként a Legenda volt az David Gemmeltől, ami bevonzott a hard fantasy világába. Több könyve, és világa is megfogott. Ami miatt imádom, az egyedi hangvétel, és a bölcsesség, ami süt a sorok közül. Ha valaki elolvassa pl. a Trója sorozatot David Gemmeltől, bánni fogja, hogy középiskolában nem figyelt jobban. A karakterek élnek, színesek, érdekesek, és gondolom, ez mind a szerző érdeme. Nem véletlen, hogy komoly fantasy díjat is neveztek el róla, véleményem szerint megérdemelten.

Klasszikus.

Nagy kedvenc, a történetei cselekmény-központúak, semmi tájleírás, csak a lényeg. Ez nekem bejön :)

Kicsit ifjúsági, de remek író.